-Rá se ránts! Natalie mindig is ilyen volt a bálványokkal. Ha tudnád, hogy viselkedett velünk az elején-mondta Shou már vagy hatodjára.
Kicsit bántott, hogy Natalie úgy ment el Angliába, hogy nem tudtam vele beszélni. Mindenképpen tudatni akartam vele, hogy én nem akarom kitúrni a fiúk közül. A legjobban az fájt, hogy Ren nem igen tudta eldönteni, hogy maradjon e a barátom. Nem akartam a boldog kapcsolatába bele rontani még is sikerült.
Mindössze néhány napja jöttem haza a kórházból, de nem kell mondanom, hogy nem hagytam fel a munka mániámmal. Zavart, hogy Natalie miattam ment vissza Angliába.
-Hé csajszi figyelsz rám?-kérdezte Shou.
Elég volt rá néznem, hogy tudja. Nem figyeltem rá.
-Jaj te bolond csajszi. Figyu ugye azt tudod, hogy ma Aival lesz fotózásod?-kérdezte.
Csak bólintottam, majd vissza tértem a reggelimhez. Semmi kedvem nem volt kint a szabadban részt vennem egy fotózáson ráadásul távol a várostól. Igaz, hogy február elejéhez képest igenis tavaszias volt az idő, de ha hihettünk a meteorológiának eső is várható volt a napsütés mellett. Ráadásul az sem segített sokat, hogy a legifjabb Quartet Night taggal alig találkoztam. Igaz soha nem is kérdeztem, hogy miért nem lakik a kurzuson, mivel úgy éreztem, hogy nem tartozik rám.
Pontosan kilenckor autóba ültem, majd elvitettem magam a fotózás helyére. Utáltam, hogy a nagyapám nem engedi, hogy gyalog közlekedjek. A stáb és a fiú már ott voltak. Biccentéssel köszöntünk egymásnak, majd elkezdtük a munkát. Miért kell ennyire ragaszkodni a természethez? Semmi bajom nincs vele, de mikor rossz a hangulatom kifejezetten irritál a borús felhőzet. Különös képen ha dél táján elkezd szakadni az eső.
-Mára befejeztük emberek. Holnap folytatjuk-mondta a producer.
Mindenki össze pakolta a holmiját én meg felhívtam a nagyapám által mellém rendelt sofőrt.
-Ne haragudj kicsi lány. Történt egy baleset és mi itt ragadtunk. Se jobbra se balra. Teljesen be vagyunk ragadva már reggel óta. Be tudsz valahova húzódni addig míg keresünk egy helyet ahol megfordulhatunk érted?-kérdezte az idős bácsi a telefonból.
-Aham, keresek valami ilyen helyet-mondtam, bár fogalmam sem volt, hogy hova mehetnék.
Letettem a telefont, majd csak néztem a stábot. Tudtam, hogy néhány másodpercig maradhatok már csak a sátor alatt, mivel le kell bontaniuk.
-Te nem indulsz?-kérdezte váratlanul Ai.
A fiú éppen egy nagy ernyőt készült kinyitni.
-Nem tom hova menjek. A fuvar dugóban van, a legközelebbi cukrászda meg nincs elég közel, hogy ne ázzak meg-mondtam halkan.
-Félre ne értsd, de ha gondolod feljöhetsz hozzánk-mondta néhány perc hallgatás után.
-Hozzátok?
-Igen. Nem lakom messze, csak néhány percnyire. Gondolom nem akarsz az esőben maradni és kockáztatni egy tüdőgyulladást-mondta közömbösen.
-Nem, tényleg nem...
-Akkor gyere, mert nem mondom kétszer-mondta és elindult.
Az ernyő alá ketten is befértünk, de én még is kicsit a szélére húzódtam, mivel valahogy kedvem Ai közelébe lenni. Nem volt vele semmi bajom, de valószínűleg éppen ugyan úgy taszítottuk egymást, így nem zavartuk a másikat. Nem volt bő beszédű és mellette nem kellett megjátszanom, hogy minden szipi szuper, holott nem volt az.
Ai háza egy kétszintes kertes ház volt. Kellemes és nyugodt körülmények voltak az utcában és már értettem, hogy miért nem a kurzuson lakik. Csendes és nyugodt környék volt, olyan amiben családok szoktak lakni, nem bálványok.
A fiú bement a kiskapun, majd miután a nyomában maradtam felment a rövid kis járdán, ami ketté szelte az előkertet, majd tovább ment az eresz alá. Néhány lépcsőfok, majd össze csukta az ernyőjét.
-A cipődet még az előtt vedd le, hogy feljebb lépnél a belépőn-mondta határozottan.
Csak bólintottam, hogy megértettem. Ai kinyitotta a bejárati ajtót, majd belépett.
-Meg jöttem!-kiáltotta a fiú, közben szabályosan lerúgta a cipőjét.
Míg én a csizmámmal bíbelődtem szaladó léptek hangja járta át a házat, majd egy kisfiú jelent meg az előszobába. Csodálkozva néztem Ai kiköpött mását, de a csodálkozásom nagyobb lett mikor a kisfiú megszólalt.
-Anyu, apu hassza jött!-kiáltotta boldogan, majd Ai várakozó karjaiba ugrott.
A csizmám a kezemben, én meg döbbenten néztem a munkatársam hátát, amint felkapja a kicsit és egy jó nagy puszit nyom az arcára. Ai apa? Mi van?
-A nényi kicsoda?-kérdezte, mikor észrevett.
-Oh, ő apu munkatársa-munka Ai, majd lerakta a kicsit a földre.
A kisfiú az apja lába mögé bújt, úgy nézett rám. Én még mindig kábán raktam le a csizmám.
-Yuki, hadd mutassam be neked a fiam Mikaze Yato - t. Yato, ő itt Yuki-chan-mondta a fiú, miközben a combjára ültette a kisfiút.
-Szia Yato örülök, hogy megismerhetlek-mondtam még mindig kicsit zavartan.
A kicsi Ai nyakába fúrta a fejét és onnan nézett rám.
-Örülök, hogy az eső haza kergetett, de legközelebb csörögj haza, mert már majdnem sikerült elaltatnom Yatot...-hallatszott egy kedves női hang az emelet felől.
Rövidesen egy Natalie-vel egy idős lány jelent meg az előszobában. Haja színe megegyezett Aiéval talán kicsit volt csak sötétebb. A hullámos tincseket össze fogta a tarkójánál. Hosszú agyonnyúzott pólót és halásznadrágot viselt. A lány megtorpant ahogy meglátott, majd zavartan nézett rám. Kicsit kínosan éreztem magam, így bizonytalanul megfogtam a bal könyökhajlatom.
Uta
Na jó, ez kicsit meglepett. Mit keres itt Yuki Hitomi, akit mellesleg régebben nagyon is szerettem hallgatni? Elég volt végignéznem a lányon, hogy tudjam, Ai az eső elől hívta meg hozzánk, ami azért is fura volt, mert tudtommal a lányt mindenhová kocsival vitték.
-Öhm... Biztos, hogy nem zavarok?-kérdezte zavartan, mire észbe kaptam.
-Jaj ne haragudj...Még be sem mutatkoztam, a nevem Uta.
-Szia, én...
-Yuki Hitomi. A Miyatsuki vállalat utolsó bálványa -szaladt ki a számon- Bocsi, ha valaki egy bálvány felesége akarva akaratlanul is ragad rá valami...
-Na, nem mintha te nem érdeklődnél a bálványok után-mondta Ai, majd arcon csókolt.
-Jól van na.
Ai átkarolta a derekam, majd a vállamra tette az állát.
-Hiányoztatok-súgta a fülembe.
Elmosolyodtam, majd megint Yuki felé néztem. Akarva akaratlanul eszembe jutott amit Nati mondott róla. Nekem nem úgy tűnt, mint aki elakarná venni valaki barátait. Most is inkább csak ott álldogált lehajtott fejjel az ajtóban és igyekezett minél kisebbnek tűnni. Önkéntelenül is eszembe jutott, hogy alig tudok róla valamit. Ott van, amit Nati mesélt róla, meg amit Ai néha mondott, de amúgy semmi. Régebben ha kerestem róla információkat, csak a feltörekvéséről és munkásságáról találtam dolgokat. A családja mindenki kedvenc témája volt, de nem volt olyan újságíró aki bármit is kihúzhatott belőle, vagy egykori mentorából.
Ahogy jobban megnéztem a lány arcát felismertem benne a megkínzott ember tekintetét és vonásait. Jól ismertem ezt a jelenséget, hiszen Natin még olyan hosszú idő után is láttam a múltja árnyékát. Abban igaza volt a legjobb barátnőmnek, hogy ez a lány álarcot mutat a külvilágnak, csakhogy nem pont olyat amire Nati gondolt. Ha megnéztem egy koncert felvételt ott mindig mosolygott a színpadon, de most nyoma sem volt ennek. Erre arra következtettem, hogy nem akarja, hogy a rajongói aggódjanak miatta.
-Valaki szeretne enni? Maradt még az ebédből.
-Mi jót főztél szívem?-kérdezte Ai.
-Lasange jó lesz?-mosolyogtam rá.
-Most mond meg. Ugye az a tökéletes feleség aki tuja, hogy mi a férje kedvenc étele?-kérdezte Yukitól.
-Én még azt se tudom milyen a tökéletes barátnő-válaszolta a lány egy enyhe vállvonogatás kíséretében.
-Nem baj, majd lesz rá alkalmad. Na gyerünk a konyhába. A fiatal úr meg nyomás aludni-mondtam Yatonak, mire ő megint elszaladt előlem.
-Yato!-mondtam és kibújtam Ai karjaiból és a fiam után indultam.
Yuki
Ai intett a fejével, hogy kövessem. Még mindig kellemetlenül éreztem magam. Ai apa és férj egyben. Hogy nem tudtam eddig erről? Igazából nem is tartozott rám. Ő boldog volt így és ennyi elég. Nem kell többet tudnom.
-Most biztos azon gondolkodsz, hogy hogyan lehetünk házasok, ha elméletileg szerelmesek se lehetnénk-szólat meg Ai.
-Majdnem-mondtam,
- A szerelem tényleg tiltott a kurzuson. Az igazgató majdnem ki is rúgott,amikor megtudta, hogy Uta terhes.
-Ezért utálod?-kérdeztem.
-Részben. Azért, mert képes volt választás elé állítani. Azt akarta, hogy válasszak Uta és a karrierem között. Ez volt az pont, hogy fogtam a cuccaimat és eljöttem a kurzusról-mondta.
-Ez komoly? Választás elé állított? Nem normális.
Ai felém nézett, majd két tányért vett elő. Egyiket a kezembe nyomta, majd szedett magának a még mindig meleg tésztából.
-Szedjél nyugodtan. Te se ebédeltél és hidd el Uta főztjénél nincs jobb-mondta.
Igaza volt. A párja tényleg nagyon jól főzött. Bár a kis gyerek elkapásban nem volt ilyen jeles. Aival felváltva kergették a fiúkat, de a kis rosszaság rendszeresen kicselezte őket. A fiú tányérján az étel már ki is ült mikor a kicsi berohant és elbujt az asztal alá.
-Yato, hova bújtál, te rosszaság?-kérdezte Ai valahonnan a nappali irányából.
-Szeretsz elbújni?-kérdeztem ahogy benéztem a terítő alá.
A kisfiú csak bólintott és apró kezeibe nevetett.
-Mi szeretnél lenni ha nagy leszel.
-Énekesz, mint az apu-mondta.
-Oh szeretsz énekelni?-Yato bólintott én meg kaptam az alkalom után.-Ha ki jössz az asztal alól tanítok neked egy dalt.
-A néni is énekesz?
-Igen. Na gyere te rosszaság-mondtam és finoman kihúztam az asztal alól.
Bár kicsit bizonytalanul, de fel ült az ölembe, én meg halkan énekelni kezdtem egy altatót. A kisfiú úgy reagált rá ahogyan annak idején én is mikor a nagyapám énekelte nekem. Lélegzete lelassult, majd a szeme lassan elkezdett lecsukódni, végül elaludt. Mivel kicsiny végtagjai elernyedtek így magamhoz húztam, majd óvatosan fel álltam. Lassú léptekkel mentem a nappali felé.
-Nem találom. Remélem nem ment ki az udvarra-mondta Ai szorongva.
-Nyugi, nem ment ki, csak elaludt-mondtam csendesen.
Mind ketten döbbenten néztek rám.
-Hogy vetted rá, hogy elaludjon?-kérdezte végül a fiú.
-Sehogy. Ő bebujt előletek a konyha asztal alá, én meg megkérdeztem, hogy akar e egy dalt tanulni. Azt nem mondtam neki, hogy altató dalt fogok énekelni neki-vontam meg a vállam.
-Minden esetre köszi-mondta Ai.
Felém nyúlt én meg átadtam neki a kicsit.
-Maradj csak szívem, majd én felviszem-mondta és homlokon csókolta a feleségét.
Kicsit irigykedve néztem ezt a gesztust. Az én szüleimet soha nem láttam így,bár igaz, hogy apám sem sokáig élt velünk. Uta felsóhajtott, majd mosolyogva nézte, ahogy a párja és a fia eltűnnek a lépcsőn.
-Annyira szeretem ezt a férfit-mondta nagy sóhaj közepette.-Meg kell tanítanod azt a dalt-mondta mosolyogva.
-Örömmel, bár ezt a nagyapám írta csak nekem...
-Oh értem... Akkor ne. Gyere beszélgessünk-invitált a kanapéra.
Őszintén megmondom megint zavarban voltam. Soha nem voltam az a társalgós ember így nem igazán tudtam, hogy miről beszélhetnék vele.
-Yuki, mi elől menekülsz?-kérdezte váratlanul a lány.
Felkaptam a fejem és egyenesen rá néztem tagadni akartam, de ahogy megláttam okos és nyílt tekintetét hirtelen elbizonytalanodtam. Túlságosan átlátott rajtam, ahhoz, hogy tagadhassak.
-A múlt súlya nehéz-mondta.-Ismerem ezt a tekintetett. A barátnőm egy összetört és meggyötört lány. Felismerem, ha valaki valamit elakar rejteni.
-Igazad van a múlt nehéz és nem lehet előle elmenekülni...
Uta nem szólt csak kíváncsian nézett rám. Én magam elé néztem egy darabig, majd elkövettem egy hibát. A szemébe néztem. Valami pattant én meg elkezdtem neki mesélni.
-Kicsi voltam amikor az apám elhagyott minket. Nagyapa nagyon haragudott rá és ez a mai napig tartott. Anyám szerencsejáték függő volt és sorra halmozta az adósságait. Nagyapa ha segíteni akart neki mindig csak veszekedés volt és kiabálás. Tíz éves voltam amikor nagyapa elvitt egy vidámparkba. Nagyon élveztem azt a napot egészen addig míg haza nem értünk...-mondtam csendesen.
Uta várt egy kicsit, majd közelebb ült mellém.
-Mi történt?
-Anya megölte magát. Amikor beléptem a házba, ő ott feküdt a padlón keze mellett egy konyha késsel. Nagyapa nem bírta eltakarni előlem ahhoz túl későn jött be a házba. Egy évig árvaházban voltam, közben az a férfi akinek tartozott anyám megtiltotta nagyapának, hogy kifizesse a tartozását, így az kamatostul a nyakamba szakadt.
-Hány éves voltál akkor? Tizenegy?-kérdezett közbe.
-Igen. Akkor kezdődött a karrierem kiépítése. Mindig a legjobbaktól tanultam és soha nem lazítottam...
-Ott voltam az első fellépéseden. Igaz nem téged akartalak meghallgatni, csak azt a bandát aki előtt felléptél, de akkor úgy hallottam, hogy vidám vagy és boldog-mondta komolyan.
-Tizenhárom éves koromra már nagyon megtanultam, hogyan rejtsem el a gondjaimat, főleg ha elakarok érni valamit.
-És ezt ezt azért tanultad meg, mert nem akartad, hogy mások lássák, hogy ilyen gondokkal küzdesz? Pont olyan vagy mint Nati-mondta elgondolkodva.
-Gondolom sokan bántották, igaz?-kérdeztem.
Uta össze rezzent és ebből rá jöttem, hogy fején találtam a szöget.
-Maradjunk annyiban, hogy neki se volt túl rózsás a gyerekkora, de nem hiszem, hogy van jogom elmondani neked min ment keresztül. Igaz ott voltam vele, de még én se szívesen beszélek erről.
-Megértem. Szerencsés, hogy ilyen hűséges barátnője van-mondtam.
Uta rám nézett. Sokáig hallgattunk, majd bizonytalanul megszólalt.
-Te nem csak azt nem tudod, hogy milyen szerelmesnek lenni igaz?
Csak haloványan mosolyogtam.
-Soha nem voltak barátaid igaz?
-Nem soha. Csak a munka volt a barátom, meg egy plüss amit a nagyapámtól kaptam a tizedik szülinapomra. Őszintén nem tudom, hogy viszonyuljak a fiúkhoz. Mind nagyon kedvesek, de abban szinte biztos vagyok, hogy ha nincs Ringo-sama akkor még a mai napig kerülném a társaságuk.
-Hogy érted ezt?
-Szeptemberben már vagy két hete laktam a kurzuson, de a többiek azt sem tudták, hogy ott vagyok. Az a hülye megelégelte, hogy nem nyitok a többiek felé és elvette a fuvolámat, amin éppen gyakorolni akartam. Csak akkor kaphattam vissza, ha legalább egy órát eltöltök a csapattal. Kínszenvedés volt, mert ugye nem vagyok az a társasági ember. Már majdnem sírtam a tehetetlenségemben.
Elhallgattam az emlék hatására.
-És utána?
-Utána? Ren szabályosan berontott a szobámba, hogy olyan helyet keres ahol az ő kis szerelmével beszélgethet én meg engedtem neki, mivel nem érdekelt a beszélgetésük és úgyse mondtam volna el senkinek se amit hallottam volna. Ren akkor nevezett először a húgának, amiért hozzá is vágtam egy párnát. Utána Shou szokott rá, hogy nálam rejtőzködik el Natsuki kínozni akarja. Vicces, hogy az első ilyen alkalomkor kényszerültünk arra, hogy együtt dolgozzunk.
-Mikoru kihívása?
-Igen.
-Egészen jól haladtok a versenyben.
-A nagybátyám Tomoe is ezt mondja. Én nem nézem. Nekem így se úgy se lesz jó a vége. Ha nyerünk akkor azért nem, mert Miroku titka engem is érint, ha veszítünk akkor meg nem tudnék azzal a tudattal élni tovább, hogy hagytam Nanamit egy olyan szemét kezébe kerülni mint amilyen az a...-még időben haraptam el szót, de Uta felfigyelt rá.
Kérdőn nézett rám, de nem mondtam semmit.
-Natalie azt mondja, úgy érzi, hogy elakarod foglalni a barátait-mondta végül.
-Micsoda?! Jaj ne... Nem akarom elvenni senki barátját sem... Ha tudom, hogy ilyen lesz a vége akkor inkább lemondtam volna a fuvolámról, mintsem ki menjek a fiúk közé. Ezért utál engem?
-Őszinte választ akarsz?
-Igen.
-Te akartad. Igen, elsősorban ezért utál téged. Meg aztán úgy gondolja, hogy egy beképzelt liba vagy aki nem érdemli meg, hogy éljen, amikor álarcot mutat mindenkinek. Igaz, ő úgy gondolja, hogy ezzel az arroganciádat rejtegeted. Szerinte te nem hasonlítasz hozzá és nem szenvedtél annyit amennyit annak idején ő és nehezen viseli, hogy a fiúk sok időt töltenek veled.
Az igazat akartam és meg is kaptam.
-Szerinted mit kéne csinálnom, hogy legalább azt a tudtára adjam, hogy nem akarom a barátait elvenni?
-Nem tudom. Nati mindig is nehéz eset volt. Talán ha kerülnéd amikor itthon van akkor kicsit könnyebben eltudna viselni téged. Az a baj, hogy Nati nem is akar megismerni.
-Értem akkor amikor itt van elkerülöm...
Sokáig hallgattunk.
-Yuki?
Újra Utára néztem.
-Nati mondta, hogy januárban az összeesésig hajtottad magad. Miért?
-Hogy a tartózásom végre lerójam.
-Sikerült?
-Igen. Igaz abban a tíz napban kis híján megöltem magam. Az utolsó napokban már semmit nem aludtam és nem is ettem. Három napja tértem magamhoz...
-És már is keményen dolgozol? Normális vagy te?-kérdezte felháborodva.
-Tizennegyedikén koncert nem tehetek róla-mondtam.
Uta felpattant és biztos voltam benne, hogy mindjárt kiabálni kezd velem. Védekezés képen felkaptam a kanapé egyik párnáját és mögé bújtam.
-Ne bánts-mondtam.
Mikor Uta nem válaszolt óvatosan kinéztem a párna mögül, mire Uta játékosan fejbe vágott. A következő pillanatban nevetni kezdett és olyasmi történt ami évekkel ezelőtt történt utoljára. Rekedtes nevetés tört fel belőlem is.
Idegesen kaptam a szám elé a kezem, de a nevetést nem tudtam megállítani.
-Yuki mikor nevettél utoljára?-kérdezte végül a lány.
-Fogalmam sincs.
-Akkor ezt ki kell küszöbölni. Ezentúl szeretném ha néha eljönnél hozzánk-mondta.-Ha Nati nem is én szeretnélek megismerni jobban.
Ezután olyan jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, mint a verseny Mirokuval és hogy a fiúknak milyen buta szokásaik vannak. Ai egészen addig nem is jött elő, amíg Yato fel nem ébredt. A fiú arcának egyik fele piros volt és bemélyedések voltak rajta láthatóak.
-Mi az drágám, te is aludtál egy keveset?-kérdezte mosolyogva Uta.
-Áh, ne is mond. Miután letettem az ágyba Yato a nyakamba csimpaszkodott így kénytelen voltam ott maradni mellette. Persze nem bántam-mondta a fiú és megdörzsölte az arcát.
Uta átvette a kisfiút, majd leült vele a kanapéra.
-Néni hogy van az a dal? Nem emlékszem rá-mondta a kisfiú.
-Majd leírom anyudnak-kacsintottam Utára.
Ai leült Uta másik oldalára, majd átfogta felesége derekát. Nem sokkal később megcsörrent a telefonom. A sofőr végre kikeveredett a dugóból és úton volt értem. Elköszöntem a kis családtól, majd megígértem Utának, hogy néha benézek. A lány megadta a telefonszámát, majd kikísért. Igaz, mire a kocsi oda ért az utca sarokra ahova rendeltem, bőrig áztam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése