Cecil
Fáradtan értem vissza a kurzusra. Semmi kedvem nem volt az igazgatóval még beszélni, de hát muszáj volt. A Heavens megint valami nagyszabású ötlettel állt elő, ami minket természetesen a rajongóink elvesztéséhez sodort volna. Mivel Ren jelen pillanatban hasznavehetetlen volt érzelmileg, így én voltam, aki rohangált a csapat és az igazgató között. Komolyan, ennyire nem zúghatott bele Natiba, hogy így fájjon neki a szakításuk.
Az igazgató örömmel fogadott és mindjárt egy halom új munkát sózott rám.
-Menjen a zene teremben. A következő élő shora új koreográfiát kap az egész banda. Maga már el is kezdhet rá gyakorolni-mondta, majd látványosan elfoglalta magát a papírmunkájával.
Néha tényleg feltettem magamban a kérdést, miért nem léptem még ki ebből a bizniszből. Ilyenkor persze eszembe jutott a csapat és már szégyelltem is magam, hogy eszembe jutott egyáltalán.
-Mi van? Most komolyan miért kell ilyen munkát elválalni?-kérdeztem döbbenten.
Alapjáraton nem volt bajom a filmforgatással, de azzal igen, ha egy drámát kellett eljátszanom. Én inkább a víg történeteket kerestem. Morogva néztem végig a szereplők listáját. A fél csapat benne volt, de bele került Tomoe és Yuki is. Aki viszont nem kellet volna bele, az Yuki apja volt. Az a szemét rántani akarta magával a lányát, mikor borult a bili. Nem tetszett a fizimiskája.
Éppen elértem a másodikra vezető lépcsőt ,mikor halk zongora hang ütötte meg a fülem. Egy pillanatig gondolkodtam, hiszen a fiúk még nem értek vissza,aztán felfedeztem, hogy a darab amit a zenélő játszott egy négykezes darab volt. Felettébb könnyed, szinte gyermeki játék.
A zene szobába lépve először egy idegen lányt pillantottam meg. Hosszú rózsaszín haját lófarokba felkötötte, de még így is az ölében fekvő rajzmappára hullott a haja. Ruhája inkább egyenruhának tűnt, mint hétköznapi ruhának. Időnként mosolyogva a zongora felé nézett, és ilyenkor megvillant rózsaszín keretes szemüvege. Követtem a tekintetét. Egy kisfiú ült a zongoránál és vidáman játszott a hangszeren. Fehér inget és kék farmert viselt. Az inge bal oldalán a szíve fölött egy cseresznye fa ágát hímezték a ruhájába. Mellette jóval idősebb lány ült. Először nem ismertem meg, hiszen soha nem láttam még mosolyogni,azonban ahogy felemelte a fejét és megláttam aranyszínű szemeit, már biztos voltam benne. Yuki vidáman játszotta a másik szólamot a zongorán. Annyira más volt, most, hogy őszintén játszott. Sokkal Élettel telibb lett a játéka.
-Most én kísérlek, míg hegedülsz-mondta a kisfiú, mikor véget ért a játék.
-Nyugi van kölyök. Jelen pillanatban a táskámban csak olyan kották vannak amik három hangszeresek. Különben is... Lassan ideje a munkámra figyelni...
-Mindig csak a munka. Nem lehetne, hogy csak velem legyél ma?
Yuki nem felelt, csak fáradtan dörzsölte meg a halántékát.
-Nee-chan?
-Nem tudom, miért mentem bele abba, hogy velem gyere, és elkezdj a sztárok világában forogni.Neked volna más jövőd, nem kéne ezt csinálnod-mondta végül.
-Akkor te is szállj ki! Neked se kell ezt csinálnod...
-Sajnos nekem nincs más választásom.
Yuki fel állt, majd felém fordult. Tekintetünk találkozott egy pillanatra. Lelkesen megcsillant az arany szempár, majd felismerés vegyült bele és végül fájdalom. Az a fájdalom, ami mindig is ott volt.
-Szia Cecil-köszönt.
-Szia...Sziasztok-köszöntem a többiek felé.
Az ismeretlen lány fel áll és elpakolta a holmijait. Alázatosan lesütötte a fejét és Yuki mögé állt, mint valami titkárlány, aki a főnöke utasításait követi.
-Ő Nejanda. Egy árvaházba laktunk. Most ő az gondjaira vannak bízva a ruháim tervei és elkészítése. Mellesleg a nagyapán rábízta az időbeosztásomat is-mondta Yuki.
Csak ekkor néztem meg jobban. Fekete inget és farmert viselt Az ingen ugyan az a szimbólum volt, mint a kisfiúén.
-Egyenruha?-kérdeztem a mellkasomra bökve, jelezve, mire gondolok.
-Sajnos igen. A dédapám parancsára viselnem kell a családi címerrel ellátott ruhákat. Mintha nem viselném már így is a család jelét-mondta és a vállához nyúlt.
Pontosan tudtam, hogy a tenyere alatt van a tetoválás, amit nemrég csináltatott.
-Na de mindegy. Öcsi mit szólnál, ha meghallgatnád a legújabb dalom?-kérdezte a kisfiúhoz fordulva.
-Mikor írtál újat?
-Most fogom megírni-mosolygott, majd megborzolta a testvére haját.
Benyúlt a farmerja zsebébe és elővette a telefonját. A kisfiú furcsán nézett rá, de azért leült a zongora mellé. Yuki elővette a hegedűjét, majd elindította a felvevőt. Az öccse és Nejanda kérdőn néztek egymásra, de én már tudtam mi jön.
Vad, erőteljes hangok törtek elő a hegedűből. Yukitól szokatlan volt ez a ritmus, de ahogy haladt a zenével rájöttem, hogy tele van keserűséggel és azt adja bele a hangszerbe és a játékba. Annyi indulat volt benne, de a keze ennek ellenére nem remegett. Csak ott rezegtette a húrokat ahol kellett, de még akkor is magabiztosság sugárzott belőle. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy átjárjon a ritmus.
A játékát csak a telefonja hirtelen megcsörrenése szakította félbe. Yuki a készülék felé fordította a fejét. Tekintetében lemondás és enyhe harag vegyült. Lassú mozdulattal engedte le a hegedűt, majd felvette a telefont.
-Remélem fontos...
Yuki arca mindent elmondott, amikor felvette a telefont.
-Mit akarsz még?-kérdezte össze szorított fogakkal.
Hangja enyhe rémült árnyalatot vett fel és ebből csak sejtetem, hogy kivel beszélget.
-Nekünk már nincs dolkunk egymással, hiszen mindent vissza fizetem már-mondta.
Tomoe ekkor lépet be a terembe. Kérdőn nézett az unokahúgára, de az csak megrázta a fejét, majd le tette a telefont.
-Azt hiszem a végét, majd kitalálom-mondta mosolyogva.
Azonban nem volt igazi a mosolya. Diplomatikus volt és nagyon kimért. Semmi érzelem nem szorult ebbe a mosolyba.-Bátyus kikíséred őket? Nagyapa mindjárt itt van értük-mondta.
Tomoe kérdőn nézett továbbra is, de engedelmeskedett. Kettesben maradtam Yukival, de ő átnézett rajtam. Elrakta a hegedűjét, majd a kottáit. Na jó, be kell vallanom nem erre számítottam. Elment mellettem, de nem szólt hozzám.
-Yuki!-szóltam utána mielőtt ki ment volna az ajtón.
-Mi van?-kérdezte flegmán, ami elég rosszul esett.
-Csak annyit akartam mondani, hogy jó, hogy itt vagy megint. Azonban látom, te nem örülsz ennek-mondta, miközben átnéztem a vállam felett.
A lány arca düht és haragot mutatott, de a szeme... Az fájdalommal és magánnyal volt tele. Yuki nem szólt, csak kiment.
A következő napokban Yuki megint a munkába temetkezett. Igaz, most már többet volt a társaságunkba, de nem szólt hozzánk. Ha valaki szólt hozzá meghallgatta, de amúgy semmi. Ha éppen nem dolgozott, akkor állandóan telefonált. A füles szinte rá nőtt a fülére. Valamit nagyon terveztek a rokonaival, mert mindig nagyon ideges lett utána. Látszott, hogy bármit találtak ki neki nem tetszik.
-Yuki, remélem, ha az esküvődet szervezed az is ilyen lesz és mi rajta leszünk a vendéglistán-nevetett egyszer Shou,
A lány megtorpant az éppen aktuális mozdulatában, majd felénk fordult.
-Nem tudom, ki lesz meghívva rá. Csak azt tudom, hogy a vőlegény szülei döntik el, hogy az ő oldalára hány vendéget hívnak-mondta keserűséggel a hangjában.
-Hogy mi?-kérdezte Natsuki értetlenül.
-Jól hallottad. Kevesebb mint egy éven belül férjhez kell mennem. Nem tudom ki lesz és kik jönnek el. Beszéljetek a nagyapámmal, ha ott akartok lenni-mondta, majd kiment a teremből.
-Nem tűnik valami boldognak-jegyzete meg Nanami.
-Kényszerházasság-mondta Tokiya mellette.
Így már értettem miért került annyira. Utána akartam menni, de ekkor kinyílt a terem ajtaja. Az igazgató lépet be rajta, mögötte a Quartet Night és Yuki, bár az utóbbi nem jókedvéből volt ott, az a nézéséből látszott.
-Elnök úr?-kérdezte Tokiya értetlenül.
-Üdvözlöm önöket. Mint látják a Quartet Ninght haza tért a turnéról. A holnapi naptól kezdve vissza térnek a kezdeti formákhoz. Párokban illetve hármasával fognak dolgozni. Miss Hitomii is benne lesz az egyik csapatban. Ma viszont még pihenjenek-mondta, majd kiment.
-Most komolyan képes volt ezért vissza rángatni? Néha nagyon kibírhatatlan-mondta Yuki, de vissza huppant korábbi helyére.
-Mindenütt jó, de legjobb itthon-mondta Reiji-san egy nyújtózkodás közepette.
Camus-san egyetértett vele, bár ő maga nem nagyon lelkesedett.
-Nem tudom, én azért jól éreztem magam Angliában-nevetett Ranmaru-san.
Ren persze erre felkapta a fejét. Eddig szótlanul és gondolataiba merülve ült, de most gyanakodva nézte a férfit. Ran lehuppant Yuki mellé, majd elővette a telefonját. Ahogy a készülék elkezdett pittyegni Rannak vigyorba szaladt a szája.
-Ran Ran... Már megint kezded? Egészen a reptértől idáig csak azt a nyamvadt készüléket nyomtad. Nem gondolod, hogy hagynod kéne kicsit pihenni?
-Ne szólj bele Reiji...
-Ha tippelnem kellene azt mondanám, Natalie van a chat másik végén-jegyezte meg epésen Ren-san,
Ranmaru elküldte az üzenetet, majd felnézett rá.
-Tényleg ő van a másik végén-mondta nemes egyszerűséggel.
-Hogy van? Nem tudod, miért nyomta ki a telefonom, mikor megpróbáltam felhívni?
-Nem akar veled beszélni, még nem fogtad fel?
Ranmaru vissza tért a telefonjához. Ahogy előre hajolt egy pillanatra feltűnt, hogy nincs a nyakában Natalie anyukájának gyűrűje, és amilyen ostoba vagyok meg is jegyeztem.
-Vissza kérte csak úgy, ezek szerint nem akar vissza térni Japánba?-kérdezte Ren döbbenten.
-Hát, hozzád nem fog vissza jönni-mondta Ranmaru.
-Miből gondolod, hogy nem békülünk ki?
-Ha vissza akarna jönni hozzád, megtette volna, nem gondolod?
Ren nem szólt semmit se, csak nézett rá. Percekig húzódott el a csend, végül Yuki kérdezte meg azt, ami mindenkinek a fejében ott lebegett kérdésként.
-A kis Júlia vissza tért a bukott Rómeóhoz?
-Mondtam már, hogy utálom, ha így hívsz? Amúgy igen...
Ren lassú mozdulattal fel állt, majd az ajtóhoz ment. Ott megállt és csak ennyit mondott:
-Sok boldogságot.
Az ajtó becsapódott mögötte. Döbbenten néztem Ranmarura, aki szemlátomást nem lepődött meg Ren reakcióján. Azonban felötlött bennem, hogy most, hogyan fognak együtt dolgozni, ha megint egy beosztásban kell dolgozniuk.
-Miért érzem, azt, hogy senki nem lepődött meg ezen a fejleményen?-kérdeztem halkan.
-Mert várható volt...-mondta Shou.
-Mi volt várható? - kérdezte a belépő Tomoe.
-Semmi bátyus. Jut eszembe, Nagyapa keresett. Azt üzeni már megint hanyagolod a kötelességeidet-mondta Yuki.
-Nem nagyon érdekel-mondta Tomoe.
A lány mérgesen nézett rá, majd megint fel állt és ki ment. Fogalmam sincs miért, de utána mentem. A folyosó végén utol értem, majd megfogtam a kezét.
-Beszélnünk kell-mondta határozottan.
-Szerintem nincs miről beszélnünk.
-Igen is van-mondtam és határozottan, de óvatosan behúztam magam után az egyik szobába.
Szerencsére senki nem lakott benne, így nem kellett attól tartanom, hogy valaki be jön.
-Mi ez a hülyeség a kényszerházasságról?-kérdeztem rögtön.
-Az, hogy már nagyon régen eldöntötték, hogy férjhez kell mennem. Egész kicsi korom óta tudtam, hogy már kivan választva a férfi, akit nekem szánnak. Azonban mivel hivatalosan is én veszem át nem olyan soká a céget, minél előbb hozzá kell mennem... Nem is értem miért mondom ezt el neked.
-Talán mert szeretnék a barátod lenni és nem akarom, hogy eltaszíts magadtól...
Yuki nem nézett rám. Mereven kifelé nézett az ablakon és látszólag nem vett rólam tudomást. Azonban az, ahogy összefonta a karjait a mellkasán és ujjait görcsösen a saját karjába fúrja, azt mutatta, hogy nagyon is tisztában van a jelenlétemmel.
-Yuki? Megengeded, hogy a barátod legyek?-kérdeztem halkan.
-Nem lehet Cecil-súgta.-Nem lehet ,hiszen érzem, hogy amit te szeretnél az nem az ami történhet közöttünk... Kérlek ezentúl ne szólj hozzám, mert csak rosszabb lesz neked...
-Yuki ne...
-NE! Te ne! Nem akarok barátokat, hiszen mindig elveszítem őket. Az én életem a magány, ami azzal jár, hogy senkit nem engedhetek közel magamhoz. Sajnálom...
Ellépett mellettem, majd megáll az ajtóban.
-Köszönöm, hogy erre a rövid időre a barátom voltál-mondta, majd kilépett a folyosóra.
Csak egy pillanatig hezitáltam, de mire kiértem a folyosóra, Yuki már a lány részlegen rohant a szobájába. Nem akartam elhinni, hogy tisztában van az érzéseimmel és még csak meg se próbál a barátom lenni.
Ha így megy tovább megkeresem Rent, hogy elmenjünk inni, hogy felejtsünk.
A lány arca düht és haragot mutatott, de a szeme... Az fájdalommal és magánnyal volt tele. Yuki nem szólt, csak kiment.
A következő napokban Yuki megint a munkába temetkezett. Igaz, most már többet volt a társaságunkba, de nem szólt hozzánk. Ha valaki szólt hozzá meghallgatta, de amúgy semmi. Ha éppen nem dolgozott, akkor állandóan telefonált. A füles szinte rá nőtt a fülére. Valamit nagyon terveztek a rokonaival, mert mindig nagyon ideges lett utána. Látszott, hogy bármit találtak ki neki nem tetszik.
-Yuki, remélem, ha az esküvődet szervezed az is ilyen lesz és mi rajta leszünk a vendéglistán-nevetett egyszer Shou,
A lány megtorpant az éppen aktuális mozdulatában, majd felénk fordult.
-Nem tudom, ki lesz meghívva rá. Csak azt tudom, hogy a vőlegény szülei döntik el, hogy az ő oldalára hány vendéget hívnak-mondta keserűséggel a hangjában.
-Hogy mi?-kérdezte Natsuki értetlenül.
-Jól hallottad. Kevesebb mint egy éven belül férjhez kell mennem. Nem tudom ki lesz és kik jönnek el. Beszéljetek a nagyapámmal, ha ott akartok lenni-mondta, majd kiment a teremből.
-Nem tűnik valami boldognak-jegyzete meg Nanami.
-Kényszerházasság-mondta Tokiya mellette.
Így már értettem miért került annyira. Utána akartam menni, de ekkor kinyílt a terem ajtaja. Az igazgató lépet be rajta, mögötte a Quartet Night és Yuki, bár az utóbbi nem jókedvéből volt ott, az a nézéséből látszott.
-Elnök úr?-kérdezte Tokiya értetlenül.
-Üdvözlöm önöket. Mint látják a Quartet Ninght haza tért a turnéról. A holnapi naptól kezdve vissza térnek a kezdeti formákhoz. Párokban illetve hármasával fognak dolgozni. Miss Hitomii is benne lesz az egyik csapatban. Ma viszont még pihenjenek-mondta, majd kiment.
-Most komolyan képes volt ezért vissza rángatni? Néha nagyon kibírhatatlan-mondta Yuki, de vissza huppant korábbi helyére.
-Mindenütt jó, de legjobb itthon-mondta Reiji-san egy nyújtózkodás közepette.
Camus-san egyetértett vele, bár ő maga nem nagyon lelkesedett.
-Nem tudom, én azért jól éreztem magam Angliában-nevetett Ranmaru-san.
Ren persze erre felkapta a fejét. Eddig szótlanul és gondolataiba merülve ült, de most gyanakodva nézte a férfit. Ran lehuppant Yuki mellé, majd elővette a telefonját. Ahogy a készülék elkezdett pittyegni Rannak vigyorba szaladt a szája.
-Ran Ran... Már megint kezded? Egészen a reptértől idáig csak azt a nyamvadt készüléket nyomtad. Nem gondolod, hogy hagynod kéne kicsit pihenni?
-Ne szólj bele Reiji...
-Ha tippelnem kellene azt mondanám, Natalie van a chat másik végén-jegyezte meg epésen Ren-san,
Ranmaru elküldte az üzenetet, majd felnézett rá.
-Tényleg ő van a másik végén-mondta nemes egyszerűséggel.
-Hogy van? Nem tudod, miért nyomta ki a telefonom, mikor megpróbáltam felhívni?
-Nem akar veled beszélni, még nem fogtad fel?
Ranmaru vissza tért a telefonjához. Ahogy előre hajolt egy pillanatra feltűnt, hogy nincs a nyakában Natalie anyukájának gyűrűje, és amilyen ostoba vagyok meg is jegyeztem.
-Vissza kérte csak úgy, ezek szerint nem akar vissza térni Japánba?-kérdezte Ren döbbenten.
-Hát, hozzád nem fog vissza jönni-mondta Ranmaru.
-Miből gondolod, hogy nem békülünk ki?
-Ha vissza akarna jönni hozzád, megtette volna, nem gondolod?
Ren nem szólt semmit se, csak nézett rá. Percekig húzódott el a csend, végül Yuki kérdezte meg azt, ami mindenkinek a fejében ott lebegett kérdésként.
-A kis Júlia vissza tért a bukott Rómeóhoz?
-Mondtam már, hogy utálom, ha így hívsz? Amúgy igen...
Ren lassú mozdulattal fel állt, majd az ajtóhoz ment. Ott megállt és csak ennyit mondott:
-Sok boldogságot.
Az ajtó becsapódott mögötte. Döbbenten néztem Ranmarura, aki szemlátomást nem lepődött meg Ren reakcióján. Azonban felötlött bennem, hogy most, hogyan fognak együtt dolgozni, ha megint egy beosztásban kell dolgozniuk.
-Miért érzem, azt, hogy senki nem lepődött meg ezen a fejleményen?-kérdeztem halkan.
-Mert várható volt...-mondta Shou.
-Mi volt várható? - kérdezte a belépő Tomoe.
-Semmi bátyus. Jut eszembe, Nagyapa keresett. Azt üzeni már megint hanyagolod a kötelességeidet-mondta Yuki.
-Nem nagyon érdekel-mondta Tomoe.
A lány mérgesen nézett rá, majd megint fel állt és ki ment. Fogalmam sincs miért, de utána mentem. A folyosó végén utol értem, majd megfogtam a kezét.
-Beszélnünk kell-mondta határozottan.
-Szerintem nincs miről beszélnünk.
-Igen is van-mondtam és határozottan, de óvatosan behúztam magam után az egyik szobába.
Szerencsére senki nem lakott benne, így nem kellett attól tartanom, hogy valaki be jön.
-Mi ez a hülyeség a kényszerházasságról?-kérdeztem rögtön.
-Az, hogy már nagyon régen eldöntötték, hogy férjhez kell mennem. Egész kicsi korom óta tudtam, hogy már kivan választva a férfi, akit nekem szánnak. Azonban mivel hivatalosan is én veszem át nem olyan soká a céget, minél előbb hozzá kell mennem... Nem is értem miért mondom ezt el neked.
-Talán mert szeretnék a barátod lenni és nem akarom, hogy eltaszíts magadtól...
Yuki nem nézett rám. Mereven kifelé nézett az ablakon és látszólag nem vett rólam tudomást. Azonban az, ahogy összefonta a karjait a mellkasán és ujjait görcsösen a saját karjába fúrja, azt mutatta, hogy nagyon is tisztában van a jelenlétemmel.
-Yuki? Megengeded, hogy a barátod legyek?-kérdeztem halkan.
-Nem lehet Cecil-súgta.-Nem lehet ,hiszen érzem, hogy amit te szeretnél az nem az ami történhet közöttünk... Kérlek ezentúl ne szólj hozzám, mert csak rosszabb lesz neked...
-Yuki ne...
-NE! Te ne! Nem akarok barátokat, hiszen mindig elveszítem őket. Az én életem a magány, ami azzal jár, hogy senkit nem engedhetek közel magamhoz. Sajnálom...
Ellépett mellettem, majd megáll az ajtóban.
-Köszönöm, hogy erre a rövid időre a barátom voltál-mondta, majd kilépett a folyosóra.
Csak egy pillanatig hezitáltam, de mire kiértem a folyosóra, Yuki már a lány részlegen rohant a szobájába. Nem akartam elhinni, hogy tisztában van az érzéseimmel és még csak meg se próbál a barátom lenni.
Ha így megy tovább megkeresem Rent, hogy elmenjünk inni, hogy felejtsünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése