17.felvonás Tudatlan cselekedet

Yuki

A tudatlanságban csak egy jó van. Nincsen fájdalom. Azonban ez azonnal megszűnik, amikor az ember a tudatára ébredve kinyitja a szemét. Éles fény vakított el és bele telt néhány pillanatba, míg sikerült kitisztítani a látásom. Élesen világító neoncsővel néztem szembe. Arcomon volt valami maszk szerű és a karomba tű fúródott. Egy infúziós zacskóhoz erősített vékony cső tűje volt az.

-Magához tért kicsi lány?-kérdezte egy kedves idős hang.

Jobbra fordultam és egy kedves orvosi köpenyben lévő férfit láttam. Õ felém nyúlt, majd levette a maszkot az arcomról. Rögtön jobban áramlott a tüdőmbe a levegő, aminek köszönhetően elkezdtem köhögni.

-Csak nyugalom-mondta ahogy megpróbáltam fel ülni.

Az infúzió belevágott a bőrömbe, ami rögtön véraláfutásos lett. Az orvos vissza nyomott, majd gyakorlott mozdulattal kivette a tűt.

-Amúgy is cseréltük volna, de így már tudsz, gondoskodni magadról-mondta.

A véraláfutást néztem amikor észre vettem a szemem sarkából egypár cipőt. Követtem a tekintetemmel. Szívem nagyot dobbant mikor megláttam Cecilt, amint ott alszik az egyik fotelban. Nem tudtam miért éreztem hálát, de jól esett, hogy ott van.

-Oh igen. Amikor csak tudott itt maradt magácska mellet. Hozzáteszem a Mesterkurzus összes tagja legalább egyszer itt volt a héten. Nagyon szerencsés, hogy ilyen barátai vannak. Miyazaki úr is volt bent...

-Mennyi ideje vagyok bent?-kérdeztem rekedten.

-Másfél hete.

-Jaj ne... Rengeteg munkám maradt el...

-Na ezt nem is hallottam meg. Innen ha haza megy akkor még egy hétig maximum három órás munkákat vállalhat el!

-De...

-Nincs ellenvetés! Orvosi utasítás. Megmondom az igazgató úrnak is-mondta, de olyan hangsúlyban, hogy nem volt kedvem vitatkozni.-Nos mindjárt hoznak magának egy kis ételt. Remélem többet nem hajszolja magát a végletekig.

Csak néztem ahogy ki megy. Belém bújt a kisördög, így addig fészkelődtem míg a két párna közül ami a fejem alatt volt az egyiket ki nem tudtam szedni. hozzá vágtam a párnát Cecilhez, mire ő meglepődve ébredt fel.

-Hupsz bocsi. A falat akartam eltalálni-nevettem jókedvűen.

-Aha valami azt súgja nem így volt-mondta mosolyogva.

Nyújtózkodott, majd fogta a párnát és vissza hozta nekem. Leült az ágy szélére, majd vissza adta a párnát.

-Szia-köszönt álmosan, de mosolyogva.

-Szia... Kényelmes a kórházi fotel?-cukkoltam.

-Nem annyira mint az ágyam, de megteszi. Hogy vagy?-kérdezte.

-Túlteng bennem az energia, de még egy hétig nem dolgozhatok normálisan-panaszkodtam.

-Nem is baj. Ránk ijesztettél ám.

-Bocsi-vontam meg a vállam.

Össze akadt a tekintetünk én pedig elvesztem a zöld szemekben. Olyan szépen csillogtak azok a tekintetek, hogy nem bírtam megszólalni.

-Amúgy miért vágtad a fejemhez szegény párnát?

-Egy nem szegény... Kettõ ha már nekem nem lehet jó hetem neked se induljon jót-nevettem.

-Nekem már most jobban indul mint az elmúlt másfél hét-mondta.

Meglepődve néztem rá, de ő nem válaszolt, csak kihajtott egy kósza tincset az arcomból. A csendet a telefonja szakította félbe.

-Bocs a figyelmeztető. Sajnos mennem kell dolgozni. Ha a dokik még ma kiengednek szólj és haza kísérlek-mondta kedvesen.

-Oh nem hiszem, hogy olyan későn engednének ki-kacsintottam-de majd meglátom, hogy felhívlak e. Milyen munkáról van szó?

-Élő show-húzta el a száját.

-Nem szereted?-kérdeztem.

-Nem...Na szia megyek. Délután jövök a többiekkel érted-mondta, majd váratlanul homlokon csókolt.

Annyira meglepett a gesztusával, hogy elfelejtettem köszönni neki.

A nap további részében folyamatos vizsgálatok vártak rám, valamint egy csomó rossz ízű gyógyszer. Valami vitaminoknak csúfolt valamik voltak. Mire eljött a délután sikerült meggyőznöm az orvosokat, hogy teljesen kipihentem magam és jól vagyok annyira, hogy haza menjek. Végül az orvosok bele mentek. Vissza kaptam a ruhámat ami aznap volt rajtam amikor összeestem. Valaki kimosta közben és szépen becsomagolta. Már éppen indulhattam volna, mikor három személy toppant be. Egyikük Nanami volt aki rögtön a nyakamba ugrott. Másik Cecil aki mosolyogva állt meg az ajtó mellett.
-Hát te Tomoe?-kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Nem jöhetek el az unoka húgomért?-kérdezte, majd homlokon csókolt.
Megvontam a vállam. Mivel nem volt sok holmim így gyorsan szabadultam. A kurzusig tartó út jókedvűen telt el. Viccek röpködtek a levegőben és a kocsit nevetés töltötte meg. Csak a szemem forgattam nagybátyám hülyeségein.
-Nem csoda, hogy Angliában a lányok a lábad előtt hevertek-mondta, közben előre húztam a hajam.
-Azért te se vagy kispályás.Láttam a honlapot ahol a két ügynökség versenyez. Ugye tisztában vagy, hogy akik rád szavaznak azok többsége fiú?
Megvontam a vállam.
-Igazán nem érdekel, hogy kik szavaznak rám. Csak azt az idióta veszítsen-mondtam.
Tomoe bölcsen hallgatott szerencséjére.
-Jó újra itthon lenni-mondtam, mikor kiszálltunk a kocsiból.
Már izzott a talpam egy kis jó edzésre. Persze a fiúknak nem kellett szólni róla. Mivel január vége volt így nagyon bele kellett húznom a gyakorlásba mivel februárban koncertem lesz. Ahogy a szobám felé haladtam össze futottam Shouval ás Natsukival. Pontosabban a Shou a hátam mögött keresett menedéket minek után Natsuki valami nyuszis jelmezbe akarta bele gyömöszölni szegényt.
-Ha már nektek is ennyi energiátok van volna kedvetek jönni gyakorolni?-kérdeztem mosolyogva.
-Gyakorolni? Mire Yuki-chan?-kérdezte Natsuki.
-A Valentin-napi koncertünkre te bolond-mondtam a szemem forgatva.
-Ja tényleg. Hozom a hegedűket.
-Hú köszi, de neked nem kell még pihenned?-kérdezte Shou.
-Naponta három óra még nem árt. Persze csak egy hétig lesz megkötve ennyire a kezem.
Shou a szemét forgatta. Gyors átöltöztem, majd a gyakorló terem előtt vártam őket. Bent kicsit párás volt a levegő jelezve, hogy valaki nemrég még bent gyakorolt.
Végre a fiúk is megjöttek mi meg elkezdtünk gyakorolni.

Natalie

Elegem van, most már komolyan torkig voltam az egész téli szünettel.  Nem tudom mi ütött belém, de az idegeim ki voltak feszítve és Fortuna kedvére játszadozott rajtuk. Valamiért utálhatott engem az a nőszemély, mert minden hónapban kitalált valami szórakoztató kínzást a számomra. A múlt évben egyértelműen a december ütött a legnagyobbat, de a következő esztendő nem hozta a várva várt megváltást. Azt hittem, hogy elfog múlni a féltékenységem, de egyre jobban égette a bensőmet. Ren érzéseiben egy percig sem kételkedtem, tudtam, hogy ugyanúgy vagy talán még jobban is szeret, mint amikor megismerkedtünk. A sajátjaim azok már teljesen más tészták, bennük sohasem bíztam. Valamiért bizonytalan voltam saját magammal kapcsolatban, most pedig, hogy nincs konkrétabb célom elveszett is. 

A szívemre borzasztó kételkedés ült, talán túlságosan is sajgóan kezdett fájni. Nem akartam ezt az egészet, mindent beárnyékolt körülöttem és elvette az örömöt is a napjaimból. Dühös, tehetetlen és szomorú voltam egyszerre, amitől a többiek furán kezdtek el nézni rám. Az utóbbi két évben megszokták, hogy sokkal optimistábban álltam a dolgokhoz, legalábbis megpróbáltam. De olyanok is akadtak, amik annyira nem voltak az ínyemre, hogy egyszerűen még kényszeríteni se tudtam magam arra, hogy jópofát vágjak. Az egyik ilyen dolog a húgom volt. Eleinte még nem igen láttam be, hogy ez rám nézve mit jelent, de az idő múltával ráébredtem arra, hogy köszönöm szépen, én megvagyok kistestvér nélkül is. Néha annyira kitudta kezdeni az idegeimet, hogy elfogytam a béketűrésből. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy jövő héten lesz két éves az apa tolvaj. Cornelia volt az első, aki féltékenységet szított bennem, a második pedig az új bálványkisasszony, alias Yuki Hitomi. Már a neve se tetszett, folyton Kiiro – t juttatta eszembe és azt az árván maradt csöppséget. Erre pedig rátett a megjelenése, a foglalkozása és úgy önmagában az egész lány. Na, őhozzá tényleg nem tudtam jópofát vágni. Szeptemberben még csak nevettem Ren megjegyzésén, de december végére már a torkának estem volna a Húgi kifejezés miatt.  Én tényleg nem akartam emiatt gyűlölni a fiút, de vannak bizonyos dolgok, amiket nem tud irányítani az ember. És a féltékenység kifejezetten ilyen, utálatos egy tulajdonság, már nem azért. 

- Minden rendben? – Rögtön ívbe feszült a hátam, amikor megéreztem, hogy Ren keze végigsiklik a gerincemen. Nem tudom mikor nyúlt be a fölsőm alá, de mostanában egész láthatatlanra csiszolta ezt az új adottságát. Mondhatom szép, mesteri fokozatra tökéletesítette a kényeztetésemet. Éreztem, hogy egy ponton megáll a keze, tudtam melyik az, mindig itt akadt el. Folyton a tetoválásomnak egyetlen egy pontján: az idézetnél. Bár eleinte nem nagyon tetszett neki, hogy egy életre tönkretettem a bőrömet, de végül belenyugodott a ténybe, sőt tetszett is neki. Még mindig várta a válaszomat, miközben ujjaival a bőrömbe rajzolt köröket. 

- Nem tudom. – Vallottam be őszintén, mert hazudni azért mégse akartam neki. Viszont az igazság se tűnt olyan elfogadható válasznak, ezért inkább az arany középutat választottam. Pár napig duzzogtam rá, viszont a hónap végére kezdtem lenyugodni. Azt hiszem, most egy vulkánra hasonlítottam. Ki tudja mikor török ki legközelebb.  Mert akárhogy néztük a dolgokat a gondolataim mindig visszakanyarodtak a mesterkurzus új lakójára. Ilyenkor pedig egy kéz kezdte szorongatni a torkomat és az a rohadtul utálatos hang pedig a fülembe susmorgott. Folyton azt kántálta, hogy elveszítek mindent magam körül, amiért annyit küzdöttem. És bár küzdöttem ellene, de mostanra sikerült belátom, hogy igaza van. Yuki el akar tőlem venni mindent. Az apámat, a barátaimat, sőt talán még a dalaimat is. Az utóbbit csak átvitt értelemben értettem, hisz erre vajmi kevés esélyt láttam. De mégis a plafonon voltam attól, hogy közösen énekel a Quartet Night – al. Még mindig a leghíresebb daluknak számít az Altató és a Nem kéne meghalni, amiket én írtam nekik. De valamiért féltem, az a liba változtatni akar ezen, sőt, változtatni fog. Érzem...  

- Kis Csillag, ha nem érzed jól magad, akkor csak szólnod kell nekem.  – Sóhajtott fel a fiú, mire felemeltem a fejem. Kezét kihúzta a fölsőm alól, majd felállt. Ahogy elém sétált huncut mosoly költözött az arcára, amitől ösztönösen elmosolyodtam. Ezt szerettem benne, valamiért képes volt mindig megmenteni a mosolyával. Letérdelt elém és a combjaimra helyezte a kezeit. – Hozzám jössz? 

- Ren, attól még, hogy megkéred a kezem, nem fogom jobban érezni magam. – Nevettem fel hitetlenül, pajkosan csillanó szemeiből pedig tudtam, hogy csak jobb kedvre akart deríteni. Sikerült neki. Mire észbe kaptam már lerántott az ölébe és az ajkait az enyémekhez préselte. Hagytam neki, hogy megcsókoljon, hát persze, hogy hagytam! Kezeimmel átkulcsoltam a nyakát és a haját kezdtem borzolgatni, miközben ő olyan játékot kezdett játszani, hogy melyikünk torka a mélyebb. Nos, a magam nevében legyen mondva, hogy mindig vesztésre álltam, ezért kifejezetten utáltam ezt a játékot. Persze, néha a pillanat hevében sikerült győzelmet aratnom, de tudtam, hogy ez egy nem ilyen alkalom. Túlságosan frusztrált és gyenge voltam hozzá. Bár, már mérföldekkel jobban voltam, mint három éve ilyenkor, de attól még a tél rendszeresen megviselt. – Rómeó, ideje takarékba tennünk magunkat.

Duzzogva vette tudomásul, de azért elengedett. Mindketten feltápászkodtunk a földről. Amíg én a tükör elé sétáltam, hogy megnézzem mennyire árulkodik a heves csókcsatánkról az arcom, addig a férfi elkezdte a mobilját keresni.  Kifejezetten fejlődőképesnek mondanám az eredményt, hisz nem voltam olyan, mint, aki a Bahamákról tért vissza.  

- Nem találom. – Csóválta meg a fejét, amit csak a tükör segítségével sikerült észrevennem. Még vetettem egy utolsó pillantást az arcomra, beletúrtam a hajamba, utána minden figyelmemet barátomnak szenteltem. 

- Nem hagytad véletlenül a második emeleti táncteremben? – Kérdeztem elgondolkodva, hogy előtte éppen próbált. Egészen tetszett a látvány, így nem is igen panaszkodtam, hogy egy másfél órás élőadást kaptam tőle. Komolyan mondom, kezdtem egy tizenhat éves, fiúmániásra hasonlítani... És ez nagyon nem tetszett. Huszonegy éves voltam, az isten szerelmére! 

- Oh, mire is mennék nélküled? – Kaptam egy cuppanós puszit a számra, majd elindult az ajtó felé. Mivel volt egy olyan erős gyanúm, hogy Ranmaru felbukkanhat, így inkább vele tartottam. Nem volt bajom a férfival, csak Ren – t olykor elkapta a féltékenység és most kifejezetten nem vágytam egy vitára sem. Még ha tudtam, hogy robbanni fog a bomba, ha nem is Ran, akkor a hercegnő miatt. Mert isten a tanúm, hogy szájba vágom, ha még egyszer Húginak meri hívni a fülem hallatára. És ebből a véleményemből egy jottányit sem engedek. És pont.      

- Miss. Morgan! – Kétségeim sincsenek afelől, hogy Fortuna egy buja kurva, aki ki nem állhat. Kellett egy nagy levegő, mire képes voltam kellőképpen összeszedni a gondolataimat. Le is kellett nyugtatnom magam, hisz, ahogy meghallottam a hangját elfogott a gyűlölet.  Ez a pofátlan tetű képes volt döntés elé állítani Ai – t... Bálvány leszel vagy apa? Képes volt feltenni neki ezt a kérdést és a mindkettő az nem szerepelt a válaszok között...

- Mi van? – A kelleténél kicsit durvábbra sikeredett a válaszom, aminek hatására Ren felszisszent. Vállalom a felelősséget a tetteim után. Gyűlölködő szemekkel néztem az igazgatót, aki elgondolkodva pillantott rám.   

- Ne utáljon ennyire feltűnően Miss. Morgan. Én a barátja szeretnék lenni! – Tárta szét a karját, mire résnyire összehúzódtak a szemeim. A barátom? Azt lesheti! Fogalmam sincs, mikor lesz az, amikor én a barátomnak fogom tartani, de abban biztos vagyok, hogy nem élem meg. – Értettem a célzást. Köszönetet szeretnék mondani, amiért hajlandó elvállalni a munkákat, amiket felajánlok önnek. A közönség még mindig imádja a hangját. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a Quartet Night remekül együtt tud működni önnel. 

- Akar még valamit? – Utáltam egy levegőt szívni az igazgatóval. Ha tehettem, akkor elkerültem, de volt egy olyan rossz tulajdonsága, hogy mindig tudta mikor találhat itt.  – Nem? Akkor én mennék is. 

Éreztem, hogy Ren engem néz. Hallottam a ki nem mondott szavait, amit valljunk be elég érdekes jelenség. Szó nélkül tettük meg a hátralévő utat, és amikor benyitottunk a táncterembe, akkor ösztönösen hőköltem hátra. Ugyanis nem volt üres. Natsuki, Shou és.... Yuki is ott tébláboltak. Ami viszont kitérített a hitemből, hogy a lány hegedűt tartott a kezében és éppen játszott rajta.  A fiúkat annyira megbabonázta a játéka, hogy megnémultak az ámulattól, de a lány rájuk sem hederített. Beleélte magát a játékba, majdnem olyan volt, mint Lindsey Stirling bármelyik előadása során. Szinte elemei erővel tört fel belőlem a gyűlölet ezt látva. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy az én tökéletességemhez képest, az ő játéka megfogta a hallgatóságot. Rendben, elismerem, hogy jól játszik és akármennyire is próbáltam hibát találni minden hang a helyén volt. Olyanná tette, amilyennek kell lennie egy előadásnak.  Lendületes volt, teli szenvedéllyel, tökéletességgel és indulattal. Ennek hála pedig tökéletesen megpecsételődött a hangulatom. Egyértelműen a haljon meg most kategóriába soroltam. Bár voltak olyan emberek az életemben, akikre azt mondtam, hogy én nem kívánok nekik semmi rosszat, csak menjenek melegebb éghajlatokra és ne is nézzenek vissza, de Yuki nem tartozott közéjük. Őt egyenesen a pokolba kívántam azzal a feltett szándékkal, hogy útközben leég a csontjairól a bőr és sikoltva könyörög megváltásért. Amit persze nem kap meg. Hm.. nem véletlenül kérdezte meg apa, hogy kéne – e egy pszichológus, de azt hittem, hogy kinőttem már az effajta gondolatokból. Nos, úgy tűnik tévedtem, mert ennek a lánynak tényleg sikerült feldühítenie. 

Először Ren – re pillantottam, de abban a pillanatban elkapott az indulat, így az ökölbeszorított kezemhez nyúltam, hogy még véletlenül se üssek meg valakit. Beharaptam az alsó ajkamat, éreztem, hogy remegek az indulatoktól. Annyira mérges voltam! És ezt annyira nem vették észre a többiek. Őket elvakította a lány által létrehozott álca, így már nem figyeltek rám. Soha, ő volt az első és ez már így is lesz. Komolyan azt gondoltam, hogy... mit is gondoltam? Ez a lány megjelenésre hasonlít hozzám, csak nem viselkedett olyan lekezelően a fiúkkal, mint én eleinte. És azt hiszem, hogy bennem több harag lapul, mint benne. Én szenvedtem, megszenvedtem ezt az utat, de neki mégis mi a magyarázata?! Nem, nem érdekel, biztos, hogy valami lényegtelen semmiség, ami elenyészik az én történetem mellett. Senki nem szenvedhetett annyit, mint én. Egyvalamiben viszont igaza volt Ren – nek... ez a lány munkamániás. Mióta találkoztunk mást sem csinált csak gyakorolt, dolgozott és az összeesésig hajtotta magát. Nem tudtam erre mást szót találni, mint őrült. 

- Fantasztikus... – Önkéntelenül rúgtam bele a mellettem álldogáló Natsuki – ba. Nem igazán tetszett a megszólalása és ki vagyok én, hogy elrejtsem előle az igazságot? Hát szépen fogja be a száját vagy legközelebb nagyobbat kap! Kiiro – nak sikerült megtanítania pár dolgot nekem és ezek között szerepelt az is, hogyan intézzek el valakit, hogy azt kívánja bárcsak meghalna. Amikor lett volna rá lehetőségem, akkor elszalasztottam az alkalmat... ezért még él. És szabad lábon van! Olyan személyek társaságára vágytam, akik ugyanúgy kritizálták volna a lányt. Aimi, Hatori, Shion vagy akár Uta. Akármelyiküknek örültem volna, de azt is tudtam, hogy ezek közül mindegyikük nagyon elfoglalt vagy pedig szörnyen messze vannak. A Példa okáért megemlítem Shion – t, aki nagy valószínűséggel éppen Brazíliában, egy Rio fesztivál kellős közepén van. Nem mintha annyira irigyeltem volna a helyzetét, de azért mégiscsak abban a városban tanul, ahol felnőtt, méghozzá a szülei társaságában. Kíváncsi lettem volna Shou véleményére is, de inkább befogtam a számat, mivel ő is elmerült a hercegnő ámulásában. Csak a végén nehogy leessen az álluk. 

- Mi... – Ren döbbenten nyögött fel. Addig nem is értettem, amíg Yuki – ra nem pillantottam. Megrándultak az arcizmaim, de kivételesen nem az idegességtől. Ledobta magáról a felsőjét, ezáltal tökéletes kilátást kaptunk a hátára. És a hátán végighúzódó hatalmas hegre. Valami ösztönféleség lehetett, de önkéntelenül is a homlokomhoz nyúltam. Valamiért bizseregni kezdett és ahogy a frufrumon keresztül megérintettem éreztem, hogy lüktet. Talán most először mutattam a lány felé érdeklődést. És talán valamiféle tiszteletet. Vagyis annak a leghalványabb jelét, hisz nem takargatta, mint ahogy én tettem. Bár tisztában voltam vele, hogy nem tehettem a hegeimről és a sérüléseimről, mégis mélységesen szégyelltem őket. 

Éreztem, hogy valaki veszettül néz engem, így kényszeríteni kellett magamat, hogy Shou – ra pillantsak. A tekintetéből mindent kiolvastam, éppen ezért gerjedtem éktelen haragra. Ha még egyszer ehhez a lányhoz fog hasonlítani, akkor nincs mese, nem ismerem többet! Nem akarok hasonlítani rá! 

Bármi is okozta a hátán lévő sérülést, annyi biztos, hogy nekem semmi közöm sincs hozzá, talán még a fiúknak sem. Az, hogy ilyen egyszerűen megmutatta az nem bizonyít semmit. Bármi történhetett vele, ismétlem bármi. 

A játékától megsajdult a szívem és eszembe juttatta egy dalnak a sorait. Még mindig nem figyelt ránk és ezért kifejezetten hálás is voltam. Belehaltam volna abba, ha látja az elgyötört ábrázatomat. Mert nekem most csak a véren, a bosszún és a harcon járt az eszem. A hege sebeket szakított fel bennem.  A fejemhez kaptam, egyszerűen nem bírtam Yuki – ra nézni. Nem tudom szeretni ezt a lányt, nem tudok vele együtt érezni és leginkább nem fogom tudni elfogadni a kialakult helyzetet. Mindent tönkretett. 

- Húgi! – Mindent elviseltem volna. Felőlem sajnálkozhatott volna, kérdezgethette volna, de ezt a szót nem. Soha nem akarom hallani. Azt hiszem ekkor szakadt el nálam a cérna és egy akkora pofonnal lett gazdagabb barátom, hogy feje oldalra bicsaklott. Hirtelen néma csend lett a szobában, a csattanásra még Yuki is abbahagyta a játékát és ránk emelte tekintetét. Bár külsőre Mana – ra hasonlított, belül közel sem volt ilyen virágzó személyiség. Már pusztán a szavai idegesítettek, amikor karácsonykor találkoztunk... Olyan flegma és bunkó volt, hogy tettetni se akartam már, hogy kedvelem. Amikor pedig hazaállított azzal a döggel, na, ott betelt a pohár! Szerette a macskákat, miért is nem lepődtem meg ezen? Kifejezetten bosszantott a tény, hogy nincs velem Horus, talán megtépte volna azt a dögöt... Bár amilyen szerencsém van úgysem. 

Mindenki engem nézett, a lányt, akit éppen szétmart belülről az ideg. Talán túlreagáltam. Lehet, sőt szinte biztos. Ha Ren nem bírta elviselni Ranmaru – t, akkor nekem miért kell ezt a lányt? Azt se értem, hogy miért vagyok itt!  Elegem volt. Haza akartam menni, Londonba. Apához, Aron – hoz, Liához és még Naomi is hiányzott. Fura volt tőlem, látni akartam a tökmagot és a mostohaanyámat is. 

- Drágaságom? – Vonta fel a szemöldökét Shou. Nem feleltem, egyenesen Yuki szemeibe néztem. Haragudtam rá, már a puszta megjelenésével is provokált. Ha nem lett volna meg a józan eszem, akkor szent, hogy neki esek. Gyerekes, tudom, de úgy éreztem magam, mint akitől elvették a játékát és visszaakarja kapni. Csak a legnagyobb sajnálatomra ezek a játékok érző, emberi lények voltak. Ők választották Yuki – t, ebbe talán még beleszólásom sincsen. 

Miután minden haragomat egyetlen pillantásba sűrítettem, szó nélkül kisétáltam az ajtón. Időre volt szükségem, és ezen kifejezetten rontott az, hogy Ren utánam rohant. Annyira reménykedtem benne, hogy nem ma telik be a pohár. De ő képes volt húginak hívni azt a lányt! És ezt nem tudom megbocsájtani neki. Az is könnyebben ment volna, ha megcsal Riku – val. 

Megtorpantam és szembefordultam vele. Nem teketóriáztam, mindent elmondtam neki. A gondolataimat, a kételyeimet, a bajaimat, az érzéseimet és azt, hogy mennyire utálom Yuki Hitomi – t. Ellenemre van a gondolat, hogy a húgának tekinti és valamiért eszembe jutott Ranmaru húga ezzel egy időben. A lány hegéről is ejtettem pár szót. Régi lehetett és mély, szinte öntudatlanul képzeltem el mennyi vér folyhatott, amikor megszerezte. Annak a hegnek története volt, és most már azt is tudtam, hogy magának a lánynak is. Mégse tudtam megszeretni. 

Ren pedig pont azt tette, amire vártam. A védelmébe vette. Azt mondta, hogy nem is ismerem, már megint felszínesen ítélkezem. Azt mondta ő jó ember, csak még nem sikerült belátnom. Ebben igazat adtam neki. Tényleg nem ismerem, fogalmam sincs róla, hogy milyen. De, hogy őszinte legyek... egyáltalán nem is érdekelt. Neki hála most először vártam, hogy visszamehessek Angliába. Hogy magam mögött hagyjam a fiúkat. És talán az emlékeket is. 

- Ha így gondolod, akkor talán egy ideig tartanunk kéne a távolságot. – Mondtam halkan és tudtam, hogy ezzel a mondattal leírhatatlan fájdalmat okozok neki. Így is kevésszer látjuk egymást. Most először éreztem azt, hogy a távolság képes szétszakítani egy kapcsolatot. Mert nem tudom biztosan, hogy ki is áll előttem. Szinte nem is ismerem ezt a fiút. – Nem a távolság húzott falat közénk.

Hanem Yuki Hitomi    

Yuki

-Valami rosszat csináltam?-kérdeztem döbbenten.

Natsuki és Shou összenéztek, majd a kisebbik Ren-ék után ment. Néhány másodperc múlva vissza is jött és döbbenten nézett magam elé.

-Szegény Drágaságom. Nagyon ki van bukva...Natsuki itt maradsz! Ren ott van vele! Nem kellesz oda te is-mondta Shou határozottan.

-Én csináltam valamit?-kérdeztem halkan.

-Nem. Natalie nagyon érzékeny lelkű. Sokat szenvedett már életében és könnyen kiakad. Valószínűleg kicsit rosszul érzi magát, amiért nem foglalkoztunk vele annyit a szünetben. Nem sok barátja volt eddig-mondta Shou.

-Oh úgy érzi, hogy elszakítom tőle a barátait?

-Könnyen lehet.

Narrátor

Két férfi lépte át a Mesterkurzus kapuit. Sietős léptekkel rohantak fel az emeletre, mivel céltudatosan tudták kit keresnek.

-Hatori, Ikkei hát ti?-kérdezte Tokiya meglepettem, mikor meglátta a két férfit.

-Csak Renhez jöttünk-mondta Ikkei.

A bálvány bólintott, majd megmondta hol találhatják meg a keresett személyt.