A huszonnegyedike fájdalmasan telt. Semmi nem úgy alakult ahogy kellett volna. Lassan az ideg összeroppanás határán álltam. Ha Otoya nem karol át, hogy lenyugtasson a koncert előtt biztos összeomlok.
-Nyugi van csajszi. Ne idegeskedj most érezd jól magad-mondta kedvesen.
Ő könnyen beszélt. A koncert után nem várta legalább egy tucat ember egy ismeretlen dédnagyapa szigetén, hogy a szavaival felkoncolja.
-Most nem eshetsz szét. Ez a koncert nagyon fontos, hogy hatalmas előnyre tegyünk szert a Hitomee vállalattal szemben-mondta Tokiya biztatóan.
Igazuk volt, néhány mély lélegzetvétel után kihúztam magam, majd kinéztem a függöny mögül. A vendégek aki a filmet nézték izgatottan várták a végkifejletet. Saját hangom idegennek hatott a vásznon, de hamar rá jöttem, hogy csak azért, mert a technikusok kicsit változtattak rajta. Az utolsó résznél szenvedősebb lett a hangom és szinte könyörgőssé varázsolták.
Vissza húzódtam, majd a többiekre néztem. Ők a színfalak mögötti tévén nézték a filmet. Natsuki kivételével senki nem tudta, hogy mi lesz a vége. Nanami arcán könnyek folytak végig és a fiúk is döbbenten nézték a "halálom".
-De hiszen úgy volt, hogy lesz egy csók benne. Nem érhet így véget a történet-mondta sírva.
Cecil befogta a száját.
-Figyelj a végére-súgta.
A lány kíváncsian nézte ahogy az utolsó jelenetekben Cecil megöregszik, majd meghal. Amikor a forgatás zajlott fel sem tűnt, hogy amíg arra vártam, hogy Cecil oda érjen hozzám addig a lábammal doboltam.
-Mit is mondtál azzal kapcsolatban, hogy nem tudsz eljátszani egy romantikus jelenetet?-lépett mögém Cecil.
Ajkán mosoly játszadozott és egy pillanatra el felejtettem, hol is vagyok. Zavaromban vissza fordultam a képernyő felé. Még jobban zavarba jöttem, mikor megláttam, hogy mennyire vágyakozva ágaskodtam, hogy megcsókoljam Cecilt. Azzal hitettem magam, hogy ez csak egy védekező reakció volt Satsuki csókjára, hiszen arra nem voltam felkészülve és el kellett valahova menekülnöm.
Legalább is ezzel hitegettem magam.
-Köszöntöm minden jelenlévőt. Kérlek mondjátok a véleményetek el a filmről!-kiáltotta az esemény szervező nő.
A vászon/színpad előtt ülő tömeg hatalmas ovációban fejezte ki a véleményét. Hallatszott a véleményükön, hogy nagyon tetszett nekik a film. A kommentátor nő elcsitította őket, majd tájékoztatott mindenkit, hogy egy nagyon nagy meglepetés várja a résztvevőket.
Én kezdtem a koncertet. Szinte rögtön hatalmas őrjöngés tört ki, amit csak fokozott a fiúk felbukkanása. Nem vártam meg a koncert végét. Elköszöntem Nanamitól és a szótlan Natalietól, majd gyors az öltözőmbe rohantam. Nagyapám kérése felvettem a családom címerével ellátott ruhadarabokat, majd belebújtam a kabátomba.
A kocsi már ott várt, benne a hegedűmmel. A város fényei csábítottak, hogy menjek ki, de nem tehettem. A magánrepülő és rajta a nagyapám már várt. Tokyoig az út nagyon hosszú volt. A reptéren egy csomó ellenőrzésen kellett átmennem. A nagyja arra utalt, hogy véletlenül se legyen rajtam poloska, amin az újság írok eljuthatnak a dédapámig. Persze azt is ellenőrizték, hogy az vagyok aki és nem egy álruhás lány, vagy egy hozzám hasonló nő.
-Yuki! Na végre! Már azt hittem későn érsz ide. Bocsi a biztonságiak miatt!-kiáltott nagyapa a gép mellől.
-Csak menjünk már-morogtam magam elé.
Nagyapa tudta minek szól a hangsúlyom, így nem mondott semmit addig míg fel nem szálltunk a gépre.
-Ne haragudj, de tudod, hogy te fogod átvenni a céget ha eljön az ideje. Itt az idő, hogy a teljes család lássa, te vagy a következő családfő.
Ránéztem, majd megvontam a vállam. Tekintetem megakadt az ülések fölé szerelt csomagtartón. Megkönnyebbülten láttam, hogy a csomagjaim is ide értek.
Míg a gép felszállt én csak néztem Tokyo ragyogó fényeit, majd ahogy távolodtunk a fő szigetről a többi város és falut néztem. tudtam a többiek mit csinálhatnak és inkább lettem volna ott kívül álló, mintsem a családom közelében. A kurzus lakói legalább elfogadtak és igyekeztek befogadni maguk közé. A családom az már más tészta volt.
A gép egy óra múlva szált le. Már a sötétben láttam, hogy a kis sziget, ami még a térképen sincs rajta nagyon aranyos a maga módján. Egy hatalmas Európai stílusú kastély foglalta el a sziget közepét, de mellette sok kis hagyományos japán ház is megtalálható volt rajta.
-Azok ott azoknak a vendégeknek van fen tartva akik nem családtagok, de nagyon jó barátok. Van amikor egy film forgatás részei-mondta nagyapa mikor meglátta, hogy miket nézek.-Gyere kicsi. Bemutatlak a dédapádnak és annak a nagybátyádnak akit még nem ismersz.
A karját nyújtotta felém, de én olyan ideges voltam, hogy csak a hegedűt szorítottam magamhoz. Nagyapa elindított a kastély felé, majd kinyitotta az ajtót. Ahogy beléptem rögtön megtorpantam. Mindenhol macska szobrok voltak, vagy képek. Feltűnt, hogy egy bizonyos macska mind, bár a fajta nevét nem tudtam volna megmondani. És ekkor halálra rémültem.
Az emeletre vezető lépcső tetején egy macska jelent meg. Ugyan az a faj volt amit ábrázoltak a szobrok és festmények. Ijedten hátra léptem, majd neki ütköztem nagyapának.
-Basszus, ugye van nálad gyógyszer?-kérdezte idegesen.
-Van, de legalább két óra mire hatni kezd és nagyon ki üt-mondtam remegő hangon.
A macska meglengette hatalmas, dús bundájú farkát, majd mintha ő lenne a vendégvárónk elénk rohant. Nagy levegőt vettem, majd csak álltam ott kővé dermedten. A macska neki dörgölőzött a lábamnak, majd leült elém és rám nézett, mint aki nem érti miért vagyok pánikban. Nagy zöldes szemei csillogtak és ha nem vagyok allergiás rájuk már rég megsimogattam volna a fejét és karba kaptam volna.
-Miyatsuki! Jaj de rég láttalak fiam!-kiáltotta egy kedves hang a lépcső tetejéről.
Ahogy felnéztem egy ötvenes éveiben járó férfit láttam magam előtt amin nagyon meglepődtem, mert nagyapa szerint az apja a nyolcvan körül volt már.
-Apám-hajolt meg papi.
A férfi fiatalos lendülettel lesétált a lépcsőn, majd nevetve magához ölelte őt. Nagyapa idősebbnek tűnt mint a saját apja, azonban a hasonlóság meg volt köztük.
-Áh bizonyára te vagy Yuki! Nagyon meg akartam ismerni már az én legidősebb dédunokám! Add csak ide azt a hegedűt!
Minden tétovázás nélkül kivette a kezemből, majd átadta a fiának és olyan hirtelen ölelt magához, hogy kiszalad belőlem egy nyögés. Na erre nem számítottam.
-Jaj Ayame haját örökölted. Fordulj meg kicsikém had nézzelek meg jobban!-mondta, majd megforgatott.-Igen tiszta olyan mint a nagyanyja volt, de a szeme a tied. Nagyon örülök neked Yuki-chan.
Az őszinte mosolyától, na meg, hogy úgy ölelgetett mint aki a főnyereményt tartja a karjaiban ledöbbentett. Tényleg nem voltam felkészülve erre. A cica nyávogott, majd a lábamhoz dörgölőzött, megint.
-Oh Milade. Neked nem a vackodban kéne lenned. Nemsokára anya cica leszel-nevetett a dédapám, majd óvatosan felemelte a nagy nőstényt, aminek a hasa feszesen domborodott.
Felnyögtem, majd igyekeztem hátrább kerülni a macskától, de az finoman megbökte az orrom a puha mancsával. Hátra kaptam a fejem, mert pont akkor vettem levegőt. vártam mikor tör rám a roham, de nem történt semmi. Végül kénytelen voltam megint levegőt venni, de utána se történt semmi, hogy a cica hozzám dörgölte a fejét.
-Yuki.Jól vagy?-kérdezte aggódva nagyapa.
-I...Igen...
-Miért ne lenne jól?-kérdezte a férfi értetlenül.
-Allergiás vagyok a macskákra-mondtam.
-Oh én is-nevetett a férfi.
Értetlenül néztem rá, mire felnevetett.
-A szibériai macskák hipoallergének, vagyis nem váltanak ki allergiás reakciót, valamint nagyon sok szép pillanatot adnak a gazdiiknak. Úgy látom kedvel téged... Oh be se mutatkoztam. Miyato vagyok-mondta nevetve.
Milade megint felém dörgölte a fejét én meg még mindig lefagyva álltam ott. Hogy nem hallottam erről a macska fajról eddig? Bizonytalanul a cicus felé nyúltam, mire az megnyalta a tenyerem. Érdes nyelve csiklandozta a tenyerem.
-Amúgy a többiek közölték, hogy csak holnap érnek ide. Kicsit nem is bánom hiszen mindig nagy a zsivaj ha itt vannak. Gyertek megmutatom a szobátokat... Oh jut eszembe Kicsim-fordult felém, mire megint zavarba jöttem.-Van egy laptom a szobádban és hozzá be van kötve a net is. Remélem tudsz, majd beszélni a barátaiddal. És kérlek ne lepődj, meg ha Milade és négymancsú barátai ki be járkálnak majd. Nagyon szeretik megismerni az új, ismeretlen arcokat, főleg ha az illető allergiás a macskákra-nevetett és elindult a lépcsőn. Nagyapa mosolygott, majd vissza adta a hegedűmet és elkezdet tolni a lépcső felé.
A szobám hatalmas volt és tiszta. Világos kék ágytakaró és fehér falak. Hatalmas ágy és sok szabad tér. Volt egy asztal is, rajta egy modern laptop. persze eszemben sem volt használni. Kinek jelezhettem volna...
Ekkor csörrent meg a telefonom. Nem ismertem a számot, de valamiért fel vettem.
-Igen?-kérdeztem halkan.
-Boldog karácsonyt Yuki!-kiáltottak bele a vonal túlsó feléről a fiúk.
-Mi? Hogyan szereztétek meg a számom?
-Tudod az igazgató inkább megadta mintsem, hogy addig nyaggassuk, hogy az már fáj-válaszolta Cecila a vonal másik végéről.
-Bolondok vagytok-mondtam döbbenten.
-Csak hiányzik a csapatból egy valaki-hallottam most Shou hangját.
Döbbenetem még nagyobb lett ennek hallatán.
-Én nem...nem tartozom közétek-mondtam halkan.
-Dehogynem. A kurzus tagja vagy így közénk tartozol-mondta valaki más (Szerintem Itokki).
-Kivagyok hangosítva?-kérdeztem zavartan.
-Aham, na nem is tartunk fel tovább. Sok sikert a családoddal! Ha kell valami hívj minket!-mondta megint Cecil.-Szia Yuki!
Azzal már le is tették. Nem tagadhattam, hogy örültem ennek a gesztusnak. Megfordultam az ágyam felé. A telefon kiesett a kezemből, egyenesen a puha szőnyegre. Az ágyamon egy kölyök szibériai macska ült és egyenesen rám nézett. Kíváncsi tekintete körbe vizslatott, majd oda jött hozzám és felugrott a mellettem lévő asztalra. Nyakában egy nyakörv volt rajta meg a neve. Cecili. Valamiért zavarba jöttem a nevet olvasva.
-Szia picike-mondtam és bátortalanul megvakartam a fejét.
Az allergiás reakcióm most se tört rám és én most először nyugodtam meg a nap folyamán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése