12.felvonás Fájó felismerés

Yuki

Az idő valahogy máshogy telt a kurzuson. Mire észbe kaptam már december 20-át írtunk. Ezt is persze úgy tudtam meg, hogy kaptam egy csomagot amin rajta volt a fel adás és a kiszállítás dátuma. A filmünk DVD változata volt, rajta minden extrával ami majd a boltok polcain is megtalálható lesz.

-Yuki! Te is megkaptad ugye?-kérdezte izgatottan Natsuki, mikor meglátta a levelet a kezemben.-Hát nem nagyszerű? Karácsonyeste mutatják be közvetlenül a közös koncertünk előtt.

-Hát és ráadásul ugyan abban a csarnokban lesz. Aki megveszi a jegyet már ott is mard a koncerten-mosolyogtam rá erőltetetten.

Amióta Satsuki megcsókolt nem volt sok hangulatom a fiúk közelébe lenni. Rohamos tempót diktálva vetettem bele magam a forgatásba és a többi munkámba. December huszonnégy jócskán zsúfoltnak ígérkezett. A délelőttöm nagy részét elfoglalta egy jótékonysági vetélkedő ahol fel kellett lépnem. Azután a város másik felé kellett majd rohannom egy fotózásra, ami egy jövőévi naptárra készült. A délután volt a húzósabb. Kettőkor kezdődött az első vetítés amin néhány kiválasztott rajongóval végig kellett néznem a filmünket (nagyon gyorsan kész lettünk vele), majd utána egy karácsonyi koncertet adtunk elő.

A neheze csak utána jött legalább is nekem. Egy este a családommal, katasztrófa a köbön ráadásul a dédapám kis szigetén lesz, ami egy óra repülőút Tokyotól számítva. Mire a reptérre eljutok az kész kínzás.

-A koncert után meg az egész kurzus tart egy nagy bulit-szólalt meg mögöttem Cecil, megszakítva eddigi gondolkodásomat.-Ugye jössz csajszi?

-Sajnos nem megy. Nagyapó összetrombitálta a családot, hogy a dédapánál töltsük az ünnepeket. Új évig vissza sem érek. Az utolsó dalaitokat már nem is várom meg-mondtam csendesen.

-Az baj... Na majd akkor ma tartunk egy elő karácsonyt-nevetett rám a fiú.

A szemem forgattam csak. Amióta Ringo-sama berángatott szeptemberben a klubba, azóta nem igazán tudtam elmenekülni előlük. A zene szobában mindig volt valaki, aki vagy hallgatta, vagy velem gyakorolt együtt. Még az udvaron is megtaláltak, a kurzuson kívül meg nem lehettem testőrök nélkül. Ha valamelyikőjük el akart vonulni a többiektől általában engem talált meg. A szobám nem lehetett a sajátom, hiszen folyton bejárkáltak.

Tudtam aznap estére nem lesz nyugtom. Arra azonban nem számítottam, hogy mekkora felhajtást csinálnak csak azért, hogy én is úgy érezze, hogy jó a karácsonyom. Nanami és Sibuya nem hagyta, hogy farmerban és ingben legyek. Helyette rábeszéltek (nem is tudom hogyan), hogy vegyem fel az kisestélyiimet.

-Hú a fekete selyem nagyon jól áll neked-mondta Sibuya mikor kiléptem a szobámból.

Berángatott a közös szobájukba, majd fogott egy fésűt és kifésülte a a hajam. Nanami ott sürgölődött körülöttünk közben ő is bele bújt a ruhájába.

-Komolyan muszáj így kiöltözni?-kérdeztem.

-Igen ezt veheted így. A kurzuson ritkán van olyan amikor az elnök nincs itt. Ilyenkor kell kiöltözni és élvezni, hogy azt vehetünk fel amit akarunk. Marad nyugton-mondta Sibuya-chan.

Halovány szinte áttetsző szájfényt kent a számra, majd hagyta, hogy megnézzem mit csinált. A hajamban ezernyi csillámpor szórta szét a fényt. Ilyet még a koncerteken se nagyon használtam nemhogy egy szerű koleszes-os buliban. Bár néha nem igazán tudtam, hogy a kurzus mi is igazán. Kolesz munkahely, vagy lakóhely? Valószínűleg mindig az volt amire a legjobban szükségünk volt. A zene terem volt a buli központja. A fiúk öltönyt vettek fel és kitettek magukért, hogy jól nézzenek ki. Szinte mind ott voltak, kivétel egyet. Ren nem volt sehol.

-Hol van Ren?-kérdeztem csendesen.

-A reptéren. Nemsokára megjön-mondta Haruka.

Valaki zenét kapcsolt, mi meg beszélgetni kezdtünk. Azaz én inkább csak álltam a zongora mellett és figyeltem őket. Bármennyire is azt mondták, hogy közéjük tartoztam én lélekben még mindig a Miyazake stúdióhoz tartoztam. Ott kezdődött minden. Nem hibáztathattak azért, mert bár látszólag beilleszkedtem még is nem találtam a helyem köztük.

Az ajtó óvatosan nyílt ki és belépett rajta Ren és egy lány. Rögtön feltűnt, hogy a fiú arcán a mosoly olyan őszinte mint mikor telefonál a szobámba. Ahogy a lányra nézett arca halvány pírba öltözött és úgy ragyogott, mint két gyémánt. A lány magas volt és vékony. Haja viszonylag rövid, világosbarna volt. Bár makacsul össze szorította a száját és kicsit duzzogott, ujjait szorosan a fiú ujjai közé fűzte. Ahogy néztem a lányt feltűnt, hogy nagyon ismerős, de nem tudtam beazonosítani.

Shou volt az első aki észre vette a belépő párt.

-Natalie! Olyan régen láttalak Drágaságom!-kiáltotta, majd a lányhoz rohant, hogy megölelje.

-Szia Shou!-mondta a lány és viszonozta az ölelést bár kicsit sután, mivel Ren továbbra is fogta a kezét.

Mindenki köszöntötte a lányt. Volt ki öleléssel volt ki csak szóban. Nem kerülte el a figyelmem, hogy Ranmaru kicsit tovább tartja a karjaiban, mint a többiek. Ren alig észrevehetően megköszörülte a torkát, mire a rockker elengedte a lányt.

-Áh Húgi! mit ácsorogsz ott egyedül?-kérdezte Ren mikor észre vett a zongoránál.

Megvontam a vállam, majd tétován elindultam feléjük. Natalie végig mért, majd felhúzta az orrát.

-Szia Yuki vagyok-nyújtottam felé a kezem.

-Natalie... Nem találkoztunk már?-kérdezte bizalmatlanul.

-Szerintem,de, de hogy hol azt ne kérdezd-vontam meg a vállam.

Néhány másodpercig néztem rá, majd hagytam, hogy tovább foglalkozzon a fiúkkal. Csendesen vissza álltam a zongora mellé és csak néztem őket.

-Nem igazán nyerted meg a tetszését-lépett mellém Cecil.

Megvontam a vállam, majd a zongora tetejére tett pezsgős poharam után nyúltam.

-Nem iszol te egy kicsit sok pezsgőt? Már a másodikat ittad ki-jegyezte meg Cecil.

-Bírom az alkoholt-válaszoltam.

-Izgulsz a premier miatt?-kérdezte témát váltva.

Megráztam a fejem. Könnyű volt elveszni ebben a társalgásban mivel egyikőnk se volt éppen beszédes.

-Nos fiúk akkor énekeltek közösen?-kérdezte Sibuya vidáman.

-Naná!-vágta a tizenegy fiú.

A három lány leült a díványra, majd megvárta, hogy a fiúk elhelyezkedjenek. Valahogy megint háttérbe szorultam. Míg hallgattam a srácok énekét rá kellett ébrednem, hogy én tényleg nem tartozom közéjük. Hiányzott belőlem az a fajta lelkesedés ami bennük megvolt. Ők mind egymásért énekeltek, én csak a nagyapámért tudtam énekelni.

Egy jól össze szokott csapat voltak, ahova csak én nem illettem be. Nem volt helyem köztük, hiába mondtak bármit is. Ahogy ott álltam az ajtó mellett tudtam nem is fogok beilleszkedni egyhamar. Nekem nem volt csapatom akiért csak úgy énekelhettem volna, akiért meg megtettem volna ezt a várostól száz kilométerre lakott.

Halványan elmosolyodtam, majd csendesen kiosontam a teremből. Ahogy végig mentem a folyóson éreztem, hogy az arcomon könnyek folynak végig.