Halk suttogásra figyeltem fel. Valahol egy neon lámpa zúgott. A szám kiszáradva, a torkom kapart, mintha a levegőért vívott csatám közben valaki végig szántotta volna belülről. Tudtam, hogy ez mind annak a mellék hatása, hogy allergiás vagyok a macskákra.
Még az orvosok se tudták megmondani, hogy miért ilyen agresszív a reakcióm, valószínűleg a kicsit gyengébb immunrendszerem miatt van.
-Miért nem tudtok csendben maradni? Így hamar fel fog ébredni-hallottam Nanami hangját, ahogy finoman korholja a többieket.
-A kis hölgynek igaza van... Maradjanak csendben.
Az orvos hangjára finoman elfordultam, majd lassan kinyitottam a szemem. Homályosan láttam, de ahogy tisztult a kép már jobban ki vehettem mindent. Mellettem az orvos háttal állt nekem úgy magyarázott a szobában lévő kisebb tömegnek. Amit még kitudtam venni, az volt, hogy az orvossal közvetlenül szemközt Nanami és Tokiya állt. Szinte biztos voltam benne, hogy nem csak azért állnak olyan közel egymáshoz, mert kicsi a szoba, hanem mert a kisujjukat össze fonták.
Szóval ők is a tiltott zónában vannak-gondoltam, majd vissza fordultam a plafon felé.
-Doktor úr... Úgy látom hú... akarom mondani Yuki-chan magához tért-halottam Ren hangját.
Magamban azért megjegyeztem, hogy majdnem kimondta a húgi szót. Nem vagyok a húga, de mivel nem nagyon tudtam beszélni, így csak a fejem fordítottam megint a doktor felé. Ő azonnal megnézte a pupillám reflexét, majd benézett a torkomba.
-Jól van úgy látom a torkod bedagadása már el is múlt, de nem kéne beszélned legalább két napig, hogy a sérülések amik akkor keletkeztek, mikor a torkodba nyomtak egy csövet, hogy kapj levegőt, be nem gyógyulnak.
Most már értettem miért kapar a torkom. Biztosan nagy erővel nyomták le a torkomon a csövet, hogy kapjak levegőt.
-A jó hír az, hogy a hangszálaid nem sérültek, és ma délután már haza is mehetsz. Vagyis úgy egy óra múlva -pontosított.
Bólintottam, majd lassan fel támaszkodtam a könyökömre. Két oldalamon egy egy erős kéz fogott meg, majd óvatosan segített fel ülni. Camus és Reiji volt az.
-Csak óvatosan. Majdnem egy teljes napig voltál eszméletlen-mondta a barna hajú fiú kedvesen mosolyogva.
Biccentve köszöntem meg nekik, majd néhány percig csak ültem ott. Lopva megnyaltam az ajkam, majd letöröltem a kicsorduló nyálam. Szerencsére csak a mozdulatot vették észre a fiúk az okát nem.
-Szegény Yuki-chan... Nagyon ki lehetsz száradva... Még, jó, hogy én vagyok a ti eszetek!
Ringo hangjára össze rezzentem, majd szívem szerint a takaró alá bújtam volna, ha a kevert nemű férfi nem nyújt felém egy palack ásványvizet. Enyhén remegő kézzel vettem, majd biccentettem. Még nem nyitottam ki. Körbe néztem a szobában. Mindenki ott volt a Mesterkurzusról kivéve az igazgatót.
A palack szisszenve nyílt én meg egy húzóra megittam a felét. Biztos megittam volna az egészet is ha ekkor nem látom meg az ajtón kilépni az apámat, aki még egyszer vissza nézett rám. Döbbenten néztem a szoba ablakán ahogy elmegy a folyosón. Mit keresett itt egyáltalán?
-Míg eszméletlen voltál végig itt volt. Látnod kellett volna mekkora patálét lecsapott, csak, hogy a mentők időben kiérjenek.
Értetlenül emeltem fel megint a flakont. Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy apám aggódjon értem, hiszen mindig csak megvetett. Csak mikor másodjára emeltem fel a flakont akkor láttam meg, hogy mi van rajtam. Az a felső ami apámon volt a forgatáson.
-Egyébként kicsit több napod lesz pihenni, mert a felsődet még javítják-mondta Cecil, amikor feltűnt neki, hogy mit nézek.
Alig egy óra múlva tényleg haza engedtek az orvosok. Persze mivel két híres banda is volt a kórházban, így várható volt, hogy a sajtó az ajtóban fog lebzselni. A fiúk felhúzták a pulóverük kapucniját,Nanami meg a szemébe húzta a sapkáját és a ruhája nyakát felhúzta. Nekem csak apám felsőjének gallérja jutott. Az orvosok és ápoló nők akiknek éppen nem volt dolga segítettek eljutnunk a srácoknak rendelt buszig.
Ritkán utazom busszal, de akkor is mindig az ablak mellett kellett ülnöm. Csak itt éreztem magam jól a járműben. A hatalmas fémkaszni óvatosan kihajtott, majd elindult a Mesterkurzus felé. A fiúk vidáman tervezték a következő koncertjük idejét közben azon gondolkodtak, hogy vajon mennyien jönnek el rá.
Én csendesen ültem a leghátsó sor ablak melletti helyén közben csak néztem kifelé. Nagyon meglepődtem, mikor a nálam kicsit kisebb Nanami szabályosan beesett mellém. Egy tábla csokit tartott felém mosolyogva.
-Törjél belőle nyugodtan-mondta biztatva.
Kérdőn néztem rá, de szerencsére értelmes lány lévén megértette.
-Most már te is a csapatunk része vagy, még ha nem is tartozol hivatalosan egyik fiú bandához sem-mondta.
Felemeltem a fejem és tizenkettő szempárral találtam szemben magam. Mind a Quater Night mind a Starish rám nézett. Ringo-san kacsintott, majd megbökte a mellette ülő férfit aki csak morgott, de nem fordult felém.
Vissza néztem Nanamira ő meg mosolyogva felém nyújtotta a csokit. Bizonytalanul törtem belőle, majd lesütöttem a szemem. Nem tudom miért jöttem zavarba, de ahogy újra felnéztem éreztem, hogy szám picit felfelé görbül. Úgy terveztem, hogy a kurzoson egy pohár tej kíséretében eszem meg azt a pici csokit, de az olyan gyorsan olvadt az ujjaim között, hogy kénytelen voltam útközben megenni.
Meglepődve tapasztaltam, hogy a forgató stáb nincs a kurzoson. Senki nem szólt, hogy elmennének, de azért nem bántam, hogy nincsenek ott. Volt dolgom elég. Mivel énekelni és fuvolázni most nem tudtam, inkább előkerestem a demó Cdt-amihez a közeljövőben még koreográfiát is kellett kitalálnom, majd a zene terembe mentem. elég nagy tér volt arra, hogy gyakoroljak. Tudtam, hogy a fiúk is itt szokták begyakorolni a fellépéseikre a táncaikat, így senkit nem fog zavarni a hangos zene.
Tudtam pihentetnem kéne a lábaimat ha már van rá módom, de nem ment a tétlen üldögélés. A zene volt mindig is ami kikapcsolt még a legnagyobb fájdalomban is. Alig szólalt meg az első felvétel az agyam szinte rögtön átkapcsolt pörgő módra. Mindig ez volt, ha igyekeztem kitalálni, hogy milyen koreográfia legyen a dal alatt. Már az első öt percben megbicsaklott a jobb bokám, de nem álltam le. Húsz perc múlva annyira felpörögtem, hogy senki nem tudott volna leállítani, ha nincs az a zúzódás a bokámon.
Az egyik pörgésnél recsegve adta meg magát, mire a földre zuhantam... Az az csak zuhantam volna ha egy erős kar nem tart meg.
-Szerintem sérült bokával nem kéne gyakorolnod. Hidd el tapasztalatból beszélek-mondta kedvesen és nyugodtan Tokiya.
Óvatosan leültetett, majd finoman felhúzta a nadrágom szárát.
-Nem gondolod, hogy ez elég rendesen be van dagadva?-kérdezte ahogy megnézte.
Nem tagadom még a fáslin keresztül is látszódott,hogy be van dagadva. Az alsó ajkamba haraptam, ahogy a fiú finoman megtapogatta, majd finoman megrántotta befelé. Kínomban elharaptam a számat és hátra vetettem magam, de szinte rögtön éreztem, hogy az ízületek a helyükön vannak végre.
-Bocsánat. Ha szólok biztos rá csapsz a kezemre, így legalább a meglepetés erejével tudtam hatni.Biccentettem, mire fel állt, majd a vállaimhoz lépet. Én még mindig a földön feküdtem, így ő lehajolt és finoman felállított.
-Óvatosan... Most pedig vissza mész a szobádba és pihensz!-mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
-Szerinted én hallgatok bárkire is?-kérdeztem halkan.
-Nem azt mondta az orvos, hogy egy napig ne szólalj meg?!
-Kössünk alkut. Én vissza megyek a szobámba olvasni és rajzolni, de te meg válaszolsz egy kérdésemre, aminek a válasza köztünk marad. Rendben?-kérdeztem bár a torkom mármost kapart.
-Hamarabb mész pihenni. Na jó kérdezz kicsi.
Egy pillanatra elhúztam a számat, majd feltettem a kérdést ami a kórház óta foglalkoztatott.
-Te és Nanami...-Tokiya arcán pici pír futott végig, ami elegendő válasz volt már önmagában is, de azért folytattam.-Ti együtt vagytok igaz?
-Miből gondolod?-terelte el a szót a fiú.
-Egy a neve hallatán kicsit elpirultál, kettő a kórházban láttam, hogy milyen szorosan álltok egymás mellett, ráadásul a kis ujjatok úgy fonódott össze mintha így akarnátok a másikat megvédeni...
A fiú lemerevedve állt a terem közepén én meg a magnóhoz bicegtem. Kivettem a cdét, majd vissza indultam a szobám felé.
-Nyugi nem mondom senkinek se...-szóltam vissza.
-Miért nem kürtölöd világgá?-kérdezte döbbenten.
-A barátok megőrzik egymás titkait nem?-kérdeztem halkan.
A fiú félszegen elmosolyodott, majd egyetértően biccentett. Ahogy lassan vissza bicegtem a szobámba fogtam fel, hogy mit is mondtam. Életemben először éreztem úgy, hogy barátok között vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése