A felvétel nem állhatott meg. Megpróbáltam nem foglalkozni apámmal, de volt amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Ilyenek közé tartozott az például, hogy amikor csak tehette megpróbált fizikai fájdalmat okozni nekem, ha már a lelki terrorral semmire sem ment.
Rendszeres volt, hogy kigáncsolt, vagy mikor éppen az apa lánya verekedős jeleneteket vettük erősebben ütött a kelleténél, aminek rendszeres kék foltok voltak a jutalmai. A bokám ezeknek a következtében szoros fásliba volt csavarva és minden este jegelnem kellett. Apám nem csak gáncsolt, hanem még bele is rúgott a bokámba.
Éppen a szokásos jeget tettem a lábamra amikor valaki kopogott.
-Gyere!-szóltam ki fáradtan.
Nagy meglepetésemre Ren nyitott be.
-Szia... Uh itt minden olyan zöld-szaladt ki a száján, mikor körbe nézett.
-Gondolom nem a szobám színéről akartál csevegni... Bökd ki mit akarsz. Kicsit fáradt vagyok-mondtam csendesen.
-Hát kicsit nagy gondban vagyok... Telefonálni szeretnék, de Ranmaru ott van a szobánkban...
-Na és miért nem mész a többi fiú szobájába?
-Natsukiék megint veszekednek, mert Natsuki felakarja öltöztetni Shout. Camusékhoz felejtős, hogy menjek mivel Cecil még mindig nem igazán kedveli azt akivel beszélni akarok.
-Na és Otoyáék szobája?
-Senki nincs ott, így zárva van, meg aztán engedély nélkül nem fogok bemenni a szobájukba.
-Udvar? Zeneterem? Klubterem?
Mindenhol ott a stáb. Egyedül azokon a részeken nincsenek ahol lakunk... Kérlek! Kis Bárányékhoz nem mehetek be ezzel a kéréssel, mert Tomochika biztos kiakadna rajta.
-Kit akarsz hívni a barátnődet?-kérdeztem enyhén gúnyolódva, de mikor megláttam, hogy zavarba jön és elpirul rögtön komolyra vetem a figurát.
-Na ne... Ez most komoly? Ti a Mesterkurzus lakói ennyire szeretitek megszegni a szabályokat?-kérdeztem, közben a könyökömre támaszkodva néztem a fiúra.
Ren lesütötte a szemét, és bár a haja takarta az arca nagy részét, még így is láttam, hogy a szájába harap és teljesen elvörösödik.
-Na jó ha megmondod ki a lány felhívhatod és ígérem nem szólok senkinek se, de azt tudnod kell, hogy nem megyek ki amíg telefonálsz-böktem a lábam felé.
-Natalie Morgan a neve-mondta mosolyogva.
-Hayato Morgan lánya?
-Igen... Ismered az apját?-lepődött meg a fiú.
-Naná. Elég sok fellépésem volt ott, ahol a volt főnököm nem tudott ott lenni. Sokat köszönhetek neki. Tulajdonképpen nagyon sokáig ő biztosította nekem az élő zenekart... Nagyon tisztelem még ha sokan lekicsinylően is beszélnek róla.
-Hát igen... Én inkább nem mondok semmit se róla...
-Azt hittem telefonálni akarsz-jegyeztem meg, mire csak a szemét forgatta.
-Azért lehetőség szerint ne nagyon figyelj oda, amit mondok...
-Akkor add ide a telefonom és a fülhallgám az asztalról-vágtam vissza, mire felnevetett.
Ritkán mondhatom el magamról, hogy önkéntelenül megnevettetem az embereket. Ren elővette a telefonját,majd gyors kikereste a telefonszámot.
-Hé a telefonom!-kiáltottam felháborodva.
-Sss... Szi Kis Csillag-köszönt a telefonba széles mosollyal az arcán.
Elindult az íróasztalom felé, közben felváltva beszél a lánnyal aki a vonal túlsó felén valószínűleg éppen az élményeivel bombázta.
-Hát itt nem sok minden történik... Minden megy a régi monoton kerékvágásba... Képzeld lett egy fogadott húgom... Nem nyugi nem olyan csinos mint te ráadásul egy munka mániás...
Mivel rám kacsintott kitaláltam, hogy rólam beszél. Fogtam a kezembe eső első tárgyat majd hozzá vágtam. Pechemre a plüss cicám volt az. Halkan felnyögtem, majd ösztönösen ugrottam, hogy felvegyem, de a a bokámba hasító fájdalom észhez térített. Össze szorítottam a fogam, majd lassan vissza ültem az ágy szélére.
Ren mosolygott, majd felvette plüsst és a kezembe adta, majd végre valahára a telefonom is megkaptam. Rögtön bekapcsoltam a zenét és vissza hanyatlottam az ágyamra. Ren leült az íróasztalomra, majd vidáman beszélt a lánnyal.
Nem tudom mennyi idő telt el, amíg beszélt, de azt tudom, hogy a telefonom csendjére riadtam fel. Ren akkor már csendesen állt az ablakban és nézte a sötétséget.
-Baj van?-kérdeztem fel ülve.
-Mi nincs csak mennie kellett az iskolába... Annyira hiányzik-mondta halkan.
-Azt elhiszem. Hol tanul?
-Angliában... Nem baj... A téli szünetre úgy is haza jön-mondta.-Köszi, hogy felhívhattam.
-Nincs mit... Egy valamit még kérhetek cserébe?-kérdeztem.
-Mond...
-Felraknád a töltőre a telefonom? Már megint lemerült.
Ren néhány másodpercig csak nézett rám, majd szinte egyszerre kezdtünk el nevetni.
-Ezt úgy kérted mintha nagyon életbe vágóan fontos lenne-mondta végül.
-Bocs-mondtam, közben próbáltam lecsillapodni.
-Semmi baj...Na csáó húgica-köszönt.
-Ja és Ren!-szóltam utána...
-Igen?-fordult vissza az ajtóból.
-Ne hívj a húgodnak-mondtam.
-Oké Húgica!
Most az egyik párnám dobtam utána, amit meg is bántam, mert így az egyik támaszom eltűnt a vállam alól. Sokáig fészkelődtem, majd el aludtam.
Másnap reggel fájó bokával, de viszonylag jókedvvel ébredtem. Az elmúlt napokban annyira hozzászoktam, hogy a stáb ott legelészik a kurzuson, hogy nem lepődtem meg, mikor szembe találtam magam velük a konyhában.
-Jó reggelt Yuki!-köszönt a producer.
Biccentéssel fogadtam, majd csináltam magamnak egy jó erős kávét. Igyekeztem nem kimutatni, hogy a bokám mennyire fáj és ahogy tovább beszélgettek tudtam, hogy semmit nem vesznek észre. Csendesen tanulmányoztam a forgató könyvet, de már kívülről tudtam az egészet. Igazából már nem kellett volna, de még mindig jobb volt azt olvasni, mint csak ülni bambán és kifelé nézni a fejemből.
-Nincs egy kicsit korán a munkához?-kérdezte egy vidám hang a hátam mögül.
Ahogy megfordultam Natsuki nyugodt tekintetével találtam szemben magam.
-Jó reggelt...Nem nincs korán a munkához. Azon gondolkodtam, hogy fogok boldogulni a következő lemezemmel, ha továbbra is ilyen tempóban halad a forgatás. Nagyon be lassult az utóbbi időben-jegyeztem meg.
-Hú Yuki-chan. Kicsit lazíthatnál is néha. Nincs egy hónapja, hogy koncertet adtál. Rá egy hétre megjelent egy új lemezed amin rajta van az a szám is amit Shou-chan filmjéhez írtál... Nyugi nem kell úgy elkapkodni a dolgokat. Hetente egyszer legalább tarthatnál egy kis pihenőt-mondta, közben leült mellém.
A szemem forgattam. A sötétebb énjét legalább el tudtam fogadni valahogyan. Satsukinak nem kellett volna magyaráznom, hogy mit miért csinálok, mert őt nem érdekelte. Éppen ebből kifolyólag nem válaszoltam, csak néztem a bögrém. Natsuki megbökött a tollával amin apró nyuszik voltak.
-Figyelsz rám?-kérdezte nevetve.
Felé néztem, mire rögtön tudta, hogy nem igazán figyeltem rá.
-Azt mondtam én is kaptam egy szerepet a filmben. Alig öt percig szereplek ugyan és kisállat kereskedő leszek-újságolta.
-Az jó... Na ideje átöltözni-mondtam.
Néhány perc múlva már a kocsiban ültem Natsukival és Cecillel együtt. A producer amit csak lehetett szabadban akart felvenni, így a nyüzsgő piactérre mentünk. Persze volt egy külön rész ami csak a forgatásnak le lett foglalva, így a rajongók áradata nem zavarta a forgatást.
-Na jó emberek. Ebben a jelenetben a herceg megakarja lepni a lányt valami kis aprósággal, így vesz neki egy kis állatot...
-Milyen állatot?-kérdeztem riadtan.
Tudtam, hogy ez a jelenetet eredetileg nem volt a forgatókönyvben, de arra nem számítottam, hogy az a meglepetés egy kisállat kereskedés lesz. Nem titkolt pánik félelemmel néztem az állatkákat.
-Egy perzsa macska-mondta a producer.
-Nem lehetne ...
-Nem! Nyomás a helyedre!
-De én...-kezdetem, de megfordított és Cecil mellé tolt.
-Nincs de csinálod amit mondok vagy kereshetsz egy másik munkát!
-De én...-kezdtem megint kétségbe esetten, de akkor már elkezdődött a jelenet.
Idegesen játszottam a jelenetem, de mivel nem állították le a forgatást arra következtettem, hogy senki nem vette észre. Natsuki alakította magát. Nem volt nehéz alakítani a pörgő eladót, aki minden cuki dologért rajong. Cecil kiválasztotta a jelenethez szükséges macskát, majd mosolyogva felém nyújtotta.
**********
Yuki elbizonytalanodod, ahogy a macska felé nyúlt. Az alsó ajkába harapott, majd össze szorította a száját és elvette a jószágot. Mosolyt erőltetett magára, majd várta, hogy a producer jelentse, hogy vége a jelenetnek. Ő azonban arra várt, hogy lány mondjon valamit.
A lány váratlanul vissza adta a macskát, majd elfordult és köhögni kezdett. Mélyről jövő görcsös köhögés volt.
-Yuki-chan mi a baj?-kérdezte Natsuki ijedten.
Yuki térdre rogyott, de a köhögése nem hagyott alább. Natsuki le térdelt mellé, ahogy én is közben a macskát még mindig fogtam.
-Allergiás...vagyok...a... macskákra-nyögte több köhögés közepette.
-Basszus! Hívjanak egy orvost gyorsan!-kiáltottam és arrább vittem a macskát.
-Mi a baj?...
-Yuki allergiás a macskákra! Valószínűleg ezt akarta mondani-kiabáltam idegesen.
Mindenki döbbenten nézett rám, hogy kiabálok, de én csak mérgesen rohantam a táskámhoz. Mire oda értem csak addigra fogtam fel, hogy Yuki apja már telefonál.
-Nem érdekel, hogy mennyi emberen kell áthajtaniuk! Azonnal küldjenek egy mentőt!...Nem érti, hogy a lánynak allergiás rohama van?...Végre felfogta amit mondtam? Ha öt percen belül nincsenek itt biztosak lehetnek benne, hogy feljelentem magukat!-üvöltötte, majd le tette a telefont.
Döbbenten néztem rá, de ő csak levette a pólóját a szék karfájáról, majd Yukihoz rohant. Gyakorlatilag letépte a lányról a ruha felső részét, és jó messzire dobta, majd ráhúzta a pólót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése