6.felvonás A magányos farkas

A sírás kerülgetett. Apám elérte, hogy idegileg kikészüljek. Már nem voltam képes kontrollálni az indulataimat, így amikor a producer elkezdett velem kiabálni kénytelen voltam elmenni az öltözőmbe, hogy senki ne lássa, ahogy elbőgöm magam.

Nem engedhettem meg magamnak, hogy szét essek, de ez a férfi a lehető legrosszabbat hozta ki belőlem. A folyamatos beszólásai,hogy mindennek beállított ami nem is voltam az elmúlt két hétben megtette a hatását. Legalább két kilót fogytam a filmforgatás kezdete óta és még körülbelül csak az első jelenetet vettük fel.

-Yuki öt perc és folytatjuk a forgatást!-kiáltotta be a rendező az öltözőm ajtaján.

Letöröltem a könnyeimet, majd bementem a fürdőbe, hogy rendbe tegyem magam. Bedagadt és vörös szemeim ellen nem tudtam mit csinálni, így amikor vissza mentem a többiekhez, úgy dörzsöltem mintha akkor ébredtem volna fel, így nem kérdezték meg, hogy sírtam e.

-Fáradt vagy Yuki-chan?-kérdezte halkan Cecil.

-Fogjuk rá-súgtam vissza, majd hagytam, hogy a statiszta megigazítsa rajtam a ruhám szalagjait.

-Rendben akkor most ön az a rész amikor a herceg megpillantja a harcos lányt amin hegedül a tó partján-mondta a rendező.-A hegedűd, ugye készenlétben van?

Bólintottam, majd féltve őrzött kincsem felé mentem. Ami a filmben a herceg otthonát jelentette az most a kurzus udvara és épülete volt. Az épület és a tó között rengeteg lakókocsi szolgált a sztárok öltözőjének. A rendezői kocsi mellett egy asztalon tartottam a hegedűmet, így biztos lehettem benne, hogy akit megkérek, hogy figyeljen rá az megteszi azt nekem.

A nap már közeledett a napnyugtához és mivel nem akartuk felvenni még egyszer a jelenetet kénytelenek voltunk sietni. Ahogy elkezdődött a jelenet forgatása mindenki csendben maradt. Cecil elfoglalta a helyét, én meg a vállamra helyeztem a hegedűt és játszani kezdtem. Pont azt a dalt játszottam, mint aznap mikor ide jöttem. Tompán érzékeltem, hogy a kamerások körbe járnak, de nem zavart. Fel ismertem a részt amikor Cecil elindult felém. Lépteire valahogy most már nagyon felfigyeltem. Magam sem tudtam miért tudom megkülönböztetni az lépteinek a hangját, a többi stáb tagtól, de valamiért ment.

-Ki vagy te szép lány aki ilyen szépen játszik?-kérdezte ahogy befejeztem a dalom.

Éppen válaszoltam volna a begyakorolt szövegemmel, mikor megláttam, hogy apám közeledik felém. Tajtékos volt a szeme és tudtam, mi az ami igazán dühíti. Magamhoz szorítottam a hangszert,a majd hátrább léptem.

-Még is mit keres nálad az a hegedű?!-üvöltötte.

Nem feleltem ami még jobban feldühítette. Csörtetve lépett közelebb hozzám, de ekkor több dolog is történt egyszerre. Cecil elém lépett, míg apámat két fiú lefogta. Egyik Ranmaru volt a másik meg Tokiya. Fogalmam sem volt, hogy ők honnan kerültek ide, de abban a pillanatban örültem nekik.

-Jobb ha nem bántja-mondta fenyegetően a rocker.

-Vegyétek le rólam a kezetek!-üvöltötte a férfi, majd kirántotta a kezét a két fiú szorításából.-Te pedig válaszolj ha kérdezek valamit. Mit keres nálad az a hegedű...

-Miyazaki adta neki a tizennyolcadik születésnapjára-hallatszott egy vidám, de komoly hang.

-Igazgató úr!-kiáltottuk kórusban a fiúkal.

-Saotomo-morogta apám.

-Saotome!-javította az igazgató, elém lépett.-Miss Hitomi a tizennyolcadik születésnapjára kapta azt a hegedűt. Gondolom nem kell emlékeztetnem, hogy ez mit jelent-nézett kihívóan az apámra.

Ő még egy haragos pillantással méltatott, majd fogta magát és elment.

-Köszönöm-mondta halkan a fiúknak.

-Messziről nagyon jól látszódott, hogy mindjárt neked megy. Gondoltuk jövünk segíteni Cecilnek-mondta Tokiya.

-Remek ezt a nagyon szép jelenetet elrontotta. Még egy ilyen kitörése lesz kidobom a filmből-mondta a rendező.

Nem szóltam semmit, csak kivettem a zöld szalagot a hajamból, majd a vonómra kötöttem. A hegedűmet óvatosan tettem el a tokjába, majd a hátamra vettem, hogy ne essen baja.

Ahogy vissza mentem a többiekhez meg kellett állapítanom, hogy a Mesterkurzus összes lakója ott van Cecil körül. Csendesen elköszöntem a stábtól, majd mielőtt bárki észre vette volna, hogy elmentem vissza az épületbe.

Bezártam magam mögött a szoba ajtómat, majd elkezdtem zenét hallgatni. Alig vettem észre, hogy a hajam előre omlik és a könnyeim megállíthatatlanul folynak. Az elmúlt két hétben feltörtek belőlem a mélyen elrejtett emlékek.

Narrátor

A három éves kislány csendesen ült az óvodában. Várta, hogy apukája jöjjön érte, de az csak nem jött. Magában egy dalocskát énekelt, mikor meglátta az óvoda udvarán közeledő nagyapját. Össze zavarodott, de tudta, hogy ha a nagyapja jön érte akkor az apukájának sokáig kellett  dolgoznia. A férfi kinyújtotta a kezét érte, majd minden szó nélkül kivezette az óvodából.

-Yuki. Figyelj oda!-kiabált az alig öt éves kislánnyal az apja.

Miroku Hitomi a fejébe vette, hogy a lányából sztárt csinál, de mivel ő még nagyon kicsi volt így csak gyerek dalokat tudott vele énekeltetni. A kislány igyekezett mindent az apja akarata szerint csinálni, de mikor egész nap énekel valaki az még egy felnőttet is kifáraszt nem hogy egy kisgyereket. A kislány elsírta magát, majd bocsánat kérések közepette oda akart bújni az apjához, de az ellökte magától.

Yuki lassan ballagott haza az iskolából. Az elmúlt három évben folyamatosan részt vett művészeti szakkörön, hogy az apja megbékéljen vele, de már látta, hogy nem fogja megbocsájtani neki a hibáit. A nyolc éves kislány nem értette, hogy nem ő miatta mentek külön a szülei hanem azért mert kényszerből házasodtak össze és nem szerették egymást. A kicsi lány azt se értettem még meg, hogy a szakköröket a nagyapja fizette neki és nem az anyja. Ahogy haza felé ballagott látott egy kismacskát. Kislány lévén lehajolt, hogy megsimogassa. Ahogy a cica felugrott az ölébe Yukit elfogta a köhögés, majd az vette észre, hogy nem kap levegőt.

A tíz éves Yuki a haját fésülte, mikor megjött a nagyapja, hogy egy kellemes délutánt töltsön el az unokájával, annak születésnapján. Az idő meleg volt és kellemes, de azért egy vékony kardigán mindenkire rá fért. A kislány vidáman ugrált a nagyapja mellett. Jókedve az utcán elhaladókra is ráragadt, akik amúgy nagyon mogorvák lettek volna. Könyves bolt, játéküzlet és persze kreatív hobbi bolt. Sorra járták a környék ilyen jellegű boltjait, de a kislány csak egy plüss cicát kért a nagyapjától, az hiába vette meg neki az egyéb dolgokat.

-Yuki szeretnék még adni neked valamit. Ez a nyaklánc az édesanyámé volt. Mivel te vagy az egyetlen lány unokám kérlek vigyázz rá és ha egyszer lesz lányod ad tovább neki-mondta a férfi.

Alig egy utcányira voltak a kislány otthonától, amikor a férfi elővette a kék medált, majd a nyakába tette. Yuki mosolygott, majd megígérte, hogy vigyázni fog rá. Vidáman szalad be az édesanyja házába a nagyapjával a nyomában, azonban mikor beszaladt a nappaliba ahol az anyja szokott olvasni neki megtorpant. A nő össze görnyedve feküdt a padlón, körülötte töménytelen mennyiségű vér terült el a padlón.

-Yuki ne nézz oda-mondta a nagyapja, de már késő volt.

A kislány már látta a halott anyját a saját vérében.

Nem sokkal később az idős férfi egy árva házba adta a kislányt, csak addig míg nem tudja elrendezni a sorsát. Apja hallani se akart róla, még az egykori felesége temetésére se ment el. A következő egy év a kislány számára nehezen ment. Az új iskolájában mindenki csúfolta és megvetette, az árvaházi gyerekek meg eltaszították maguktól, mert jobb volt náluk minden fajta művészetben. A változást a tizenkettedik születésnapja okozta.

Nagyapja kivette az árvaházból, majd egy külön albérletbe költöztette. A legjobb magán tanárokat kereste neki és elkezdte taníttatni.

-Yuki neked az a sorsod, hogy szár legyél. Egy évig próbáltam meggyőzni több városi céget, hogy fogadják tőlem édes anyád tartozását, de ők ragaszkodtak hozzá, hogy te fizesd ki ezeket. A mai naptól neked is dolgoznod kell, hogy leródd a tartozásod amit anyukád felhalmozott...

A kislány megértette, hogy az anyja bajba sodorta és azt is, hogy a nagyapja nem tud neki segíteni. Mikor nem tanult keményen gyakorolt a hegedűjén, majd később kérte a nagyapját, hogy más hangszereken is tanítsa meg.

Mindössze tizenhárom éves volt mikor az első fellépése volt. Egy nagyon híres zenekar előtt volt elő szereplő, de akkora sikert aratott, hogy utána felajánlottak neki egy saját koncertet. Yuki elkezdte építeni a karrierjét. Még tizenhárom évesen kiadta az első lemezét, amivel elkezdett törleszteni.

Évről évre egyre több megbízást kapott és lassan minden kategóriában megállta a helyét. Szerepelt divatlapok elején, és tévé műsorokban. Mivel bármilyen stílusú zenét eltudott játszani és énekelni így sok idősebb és tapasztaltabb énekes kérte meg, hogy énekeljen velük egy két számot.

Így került kapcsolatba a Quartet Night tagjaival is. Reiji intézte el neki, hogy egy rockosabb számot énekeljen el Ranmaruval. A fiú morgott és többször a fejéhez vágta, hogy nagyon béna,de szinte ő fel se fogta, hogy mit mond a fiú rá. Hidegen hagyta minden való megjegyzés, ami arra szólt, hogy milyen ügyetlen. Tudta, hogy miért küzd és nem akarta senkinek az orrára kötni, hogy miért olyan amilyen.

-A francba!-kiabálta a fiú az egyik próba szünetében.

Erősen pengette a húrokat, így azok megadták magukat a tömény haragnak amit a fiú produkált.

-A  földhöz ne merd vágni!-kiáltotta Yuki, majd tizenhat éves létére képes volt olyan erőt kifejteni a fiú karjára, hogy az oda adja neki a gitárt ami amúgy az övé volt.

-Te állat tönkre tetted a gitárom hangoló kulcsait!-kiabálta mérgesen miután megvizsgálta a hangszert.

-Ne haragudj. Ideges vagyok, mert...

A lány várta, hogy a fiatal férfi folytassa, de az az ajkába harapott és a kezeit nézte csak.

-Szabadna megtudnom, miért tetted tönkre?

-Ne mond el senkinek se, de... Úgy érzem a barátnőm nem szeret engem és csak idő kérdése, hogy szakítson velem-mondta halkan a fiú.

Yuki tudta, hogy elég volna egy szót szólnia és a fiú repülhetne a sztár világból, de nem szólt semmit, csak hallgatott. Mikor a hangmérnök megkérdezte, hogy mi lett a gitárjával, azt mondta, hogy nagy lendülettel fordult és beverte a gitár felső részét, amitől az megadta magát. Egyedül Ranmaru tudta csak, hogy a lány őt fedezi ezzel, amiért nem várt köszönetet.

Tizennyolc éves korára a lány már azt kívánta bárcsak normális szülei lettek volna, akik nem kényszerítik bele ebbe a helyzetbe. Utálta az apját, amiért csak megvetést és keresztbe tevést kapott tőle, de elmúlt az az idő, hogy ő utána sírjon.

Yuki

Az ajkamba haraptam, mikor rá jöttem, hogy mit csinálok. A múlt elől menekültem és még is a múltba merültem el. Felnéztem az író asztalanom lévő fényképre. Nagyapám mindig ott állt mellettem, még akkor is amikor már reménytelennek láttam a jövőmet.

Az ágyamon a párnáim mellett ott pihent az a plüss amit tíz éves koromban kaptam tőle. Azóta nyolc év telt el. Annyiszor mostam ki szegény cicát, hogy a fekete szőre helyett már hó fehér volt és fél szeme hiányzott. Ahogy néztem rá kellett jönnöm, hogy nekem a legjobb barátom egy plüss játék, meg egy kék medál, ami békésen nyugodott a tokjában a polcon, mivel féltettem.

Ahogy ezt végig gondoltam könnyeim apadni kezdtek és rá jöttem, hogy érzelmileg nagyon is instabil lábakon álok.