Azt hittem megörülök, mikor megláttam, hogy a költöztető cég hogyan bánik a hangszereimet tartalmazó dobozaimmal.
-Vigyázzanak! Azok a hangszerek nagyon értékesek!-mondtam haragosan.
-Bocsánat. Tudja kicsit fáradtak vagyunk-szabadkozott az egyik munkás aki a rakodókkal jött.
-Csak figyeljenek kicsit jobban-mondtam, majd kimentem a konyhába.
Főztem egy jó nagy adag kávét, majd vittem be nekik. Nem mondtam semmit, csak le tettem eléjük, majd megvártam, míg befejezik a pakolást. Alig ihatták meg a kávéjukat a bizti őrök már ott is voltak, hogy kikísérjék őket. Csendesen pakoltam el az utánuk maradt edényeket, majd neki álltam, hogy végre magam ízlése szerint kipakoljak a szobába.
Mind össze két óra elég is volt hozzá, hogy mindent a helyére rakjak. A könyveim ABC rendben voltak az író szerint, Kottáimat a fiókom felső fiókjába tettem. Alulra kerültek a használt lapok és külön mappába azok amelyek még arra vártak, hogy dalt írjak rájuk. A rajz holmijaim a második fiókban kaptak helyet. Az asztalom tetején egy kép foglalt helyett, amin nagyapám és én voltunk. Éppen egy koncert után kapott el minket a stábom egyik tagja. Nem magam miatt tettem ki, hanem papi miatt. Ő volt az egyetlen aki mindig mosolyra tudott fakasztani.
Az asztal mellé támasztottam a hegedű tokot, amiben a féltve őrzött hangszer kapott helyett. Óvatosan felemeltem a tokot, majd az asztalra fektettem. A tekintetemmel megkerestem az össze hangszeremet. A két gitárom ott állt a sarokban. Lakkozásuk csillogott, ahogy a felettük lévő polcon elhelyezkedő fuvolám is. Az első hegedűm tokja ott pihent az első csellóé mellett. Azok amiket most használok a gitárok mögött várakoztak, hogy elővegyem őket. Nem volt olyan hangszer a szobában amihez nem tudtam volna valami emléket kapcsolni.
Az első élőkoncert izgalma, egy mellé fogott hang vinnyogása az elő próbák során, a gyakorlástól való berekedés. Mind hozzájuk járt. Bár csak tárgyak voltak nekem még mind fontos volt. Ennek nagyon kicsi része volt ahhoz, hogy ezek a tárgyak biztosították a megélhetésem.
Tekintem vissza tért a kék tokra. Még bennem élt amikor egy családi össze jövetelen megkérdeztem papitól, hogy miért tartja üveg mögött. Mindenki röhögött rajtam, de ő csendesen elmagyarázta, hogy a csali örökség része az a hangszer és csak az kaphatja meg akit ő méltónak talál rá. Az volt az első és utolsó alkalom, hogy elmentem egy családi össze jövetelre. Fájt látni, hogy mennyire lekicsinylően bánnak még a saját rokonukkal is. Arról nem is beszélve, hogy apám is ott volt.
Attól kezdve csak egykét hétvégét töltöttem a nagyapámnál, egészen addig míg anyám meg nem halt. Akkor egy évig árvaházban éltem, majd papi a gondjai alá vett. Elkezdett komolyan foglalkozni az iskoláztatottságommal. A legkomolyabb magán tanárok tanítottak meg mindenre ami csak kellett. Csak a szakma legjobbjait kérte fel arra, hogy tanítsanak. Mindössze tizenkettő voltam, mikor először koncerteztem. A családom nagyja leírt, hogy senki nem lesz belőlem, de akkor már éreztem, hogy az emberek többsége máshogy gondolja.
Soha nem kértem papitól, hogy játszhassak a hegedűn, csak néztem az üveg fal mögött a csodálatos hangszert mikor néha ott voltam. Nagyon nagy megtiszteltetésnek éreztem, mikor játszhattam rajta. Most azonban hogy sajátomnak tudhattam a hegedűt tudtam, hogy tényleg megtiszteltetés ért.
Úgy éreztem megérte, hogy várost jártam város után, hogy jobb zene tanáraim legyenek mindig. Megérte az a rengeteg energia amit eddig is a zenébe fektettem és ezután is oda fogok fektetni.
Kinéztem az az balkon, majd mikor megláttam a lemenő nap fényét, éreztem, hogy elönt az ihlet.
Felkaptam egy könnyű pulóvert, a telefonom, majd a hegedűt az asztalról és kirohantam a Kurzus hatalmas kertjében található tóhoz.
xxx
A kedvenc fámon ücsörögtem, mikor meghallottam a sietős lépteket. Kicsit jobban feltámaszkodtam, hogy lássam ki lehet az. Először azt hittem, hogy Haruka keres esetleg, de tévedtem. Egy ismeretlen lány volt az, hátán egy hegedű tokkal.
A tó partjánál lefékezett, majd nagyon óvatosan levette a tokot a hátáról, és kinyitotta. Még innen a magasból is nagyon jól láttam, hogy nagyon gondosan bánik a hangszerrel. Benyúlt a zsebébe, majd elővett valamit. Néhány másodperc múlva le tette a tokra azt a valamit, majd játszani kezdett. A dallamok nem voltak ismerősek. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért még is úgy éreztem már évek óta ezt a zenét hallgatom.
A pörgős ritmusok között egy avatatlan fül nem tudott olvasni, de az olyanok mint én akik a zenén nőttek fel rögtön kiszúrták azt tömény fájdalmat, ami a lányban tombolt. Keserűség és magány csendült ki minden ritmusból és a kényszer keserű fűszere volt a ráadás. Még is annyira megfogott a dal amit hallottam, hogy mikor a lány befejezte leakartam menni, hogy megkérdezzem ki ő és hogy hol tanult meg ennyire jól játszani, hogy éreztem az érzéseit.
Azonban a lány lehajolt, elrakta azt a kis tárgyat amit korábban a tokra tett, majd óvatosan elrakta a hegedűjét. Éppen indultam volna, hogy lemászok a fáról, mikor feltűnt, hogy a lány ott térddel még mindig a tok mellett.
Minden teketória nélkül leugrottam, majd lassan elindultam a tó felé.
xxx
Arra kaptam fel a fejem, hogy valaki közeledik mögém. Gyors letöröltem a könnyeimet, majd fel álltam, és felvettem a hegedűt a földről. Szembefordultam a hátam mögött álló fiúval. Ő egy pillanatra ijedten nézett a hátam mögé, majd felém fordult.
Sokáig csak néztünk egymásra, majd ő szólalt meg először.
-Szépen hegedülsz-mondta.
-Köszönöm...
Nem akartam vele komolyabban beszélgetésbe elegyedni, de mivel ő nyíltan végig mért így én is azt tettem. Sötétebb bőr, rikító kékes zöld szemek és elegáns öltözet. Valami azt súgta, hogy ő a Starish tényleges hercege Cecil Aijima. Sütött róla, hogy komolyabb oktatást kapott mint egy átlagos gazdag fiú.
-Biztos te vagy az új lakó. Az igazgató úr említette, hogy jössz, de azt nem mondta, hogy mikor...
-Mielőtt megkérdeznéd. Két napja jöttem és ha most megbocsájtasz...
Nem vártam meg míg megszólal, hogy milyen udvariatlan voltam. Elmentem mellette, majd vissza siettem az épületbe. Az, hogy mögöttem kattant a zár megnyugtatott. Tényleg nem akartam szoros kapcsolatot kialakítani senkivel sem a mesterkurzusról.
Az, hogy alig voltam az épületben nagyon sokat segített. Már készülőben volt az új lemezem, így keményen dolgoztam rajta. Amellett rendszeresen fotózásokra jártam, különböző divatlapok modelljeként, sok tévé műsorba hívtak, hogy szórakoztassam a közönséget. A napjaim nagy részét ez ki is töltötte. Szabad időmben gyakoroltam vagy új dalokat írtam. Este inkább olvastam vagy rajzoltam, de gyakran annyira kattogott az agyam, hogy nem bírtam arra figyelni mit rajzolok vagy olvasok.
Lassan két hete laktam már a Mesterkurzuson, mikor az igazgató megunta, hogy nem ismerkedem össze a többiekkel. Egyik este azt vettem észre, hogy a fuvolám eltűnt. Végig kutattam a szobám mikor feltűnt, hogy a helyén egy cetli van.
"Klub helység Yuki-chan."
Mérgesen álltam, fel. Kimentem a szobámból egészen a klubhelyiségig. Magamban elátkoztam az igazgatót minden féle csúfságnak, de mikor meghallottam, hogy a klubhelyiségből nevetés hangzik ki már megakartam volna ölni. Csak mikor benyitottam jöttem rá, hogy nem is igazgató áskálódott ellenem. A klubhelyiség közepén azonban nem az öreg állt, hanem Ringo Tsukimiya.
-Áhh már azt hittem nem találod meg az üzenetem. Ideje kibújnod a csiga házadból Yuki-chan.
Mindenki felém nézett aki a klubban volt.
-Jé... Nem is tudtam, hogy te is a Mesterkurzus lakója vagy!-kiáltott fel Shou ahogy felismert.
-Vissza kaphatom a fuvolám?-kérdeztem reménykedve.
-Vissza kapod ha legalább egy órát eltöltesz itt velünk-mondta a férfi.
Kelletlenül húztam el a számat és azt hittem elsírom magam. Beléptem a terembe és csak remélni tudtam, hogy senki nem veszi észre, hogy mennyire nagy nyugalmat erőltetek magamra.
-Nem a sötét sarokba ülünk ám Yuki-chan.
Megragadta a kezem, majd Shou és Ranmaru közé ültetett. A kis szöszi rögtön faggatni kezdett, hogy miért nem mondtam el, hogy én is a kurzoson lakom.
-Magányos típus vagyok-mondtam karba font kézzel.
Hátra dőlve ültem a kanapén közben a papucsom néztem. Ringo-san halkan csettintett, mire felé néztem. A háta mögül előhúzta a fuvolámat. Értettem a célzást. Kihúztam magam és bár továbbra sem beszéltem sokat hagytam, hogy Shou mindenkinek bemutasson. Nem szóltam közbe, inkább hagytam hadd mondja a magáért.
-Shou hagyd már kicsit. Szerintem más is szeretne kérdezni tőle nem csak te-mondta határozottan Ranmaru.
A szemem forgattam, közben igyekeztem fenn tartani a látszatot, hogy csak fáradt vagyok azért nincs kedvem beszélni. Belül azonban dühöngtem. Semmi kedvem nem volt itt lennem. Csak a fuvolám akartam vissza kapni!
A kért hangszer ott pihent a zongora tetején. Még csak rá se nézhettem, mert akkor Ringo-san oda állt elé. Tudtam, hogy már jóval több idő eltelt mint egy óra. még is kényszerből maradnom kellett.
-Na én szerintem megyek aludni-jelentette ki Cecil nagy sokára.-Jó éjt mindenkinek.
Elhaladt a zongora előtt, majd felénk indult. Valami megfénylett a kezében, de mire felfogtam, hogy a fuvolám az, a hangszer már az én kezemben volt.
-Cecil-kun! Ezt most miért csináltad?-kérdezte Ringo-san aki szintén késve fogta fel, hogy a zálog tárgyát elvették előle.
-Ugyan már Ringo-san. Látszik, hogy nagyon fáradt és abból ahogy a fuvolát nézte arra tudok következtetni, hogy még gyakorolni akart ma-válaszolta a fiú, majd lopva rám kacsintott.
Ringo tudta, hogy ha a fuvola az én kezemben van akkor már nem maradok sokáig a teremben. Mivel nem akarta magát kellemetlen helyzetbe hozni rögtönzött.
-Hát mondjuk holnap ő is dolgozni megy korán. Na jó menjél gyakorolj még egy kicsit-mondta.
-Jó éjt mindenkinek-köszöntem el, majd kirohantam a klubból.
-Szívesen-hallottam még Cecil hangját mögöttem, de engem csak az érdekelt, hogy eljussak a szobámig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése