-...botrány Miroku Hitomee köröl. A népszerű sztárt a minap lefotózták ahogy egy nála fiatalabb nőt csókol, aki nem a felesége volt. A férfi mindent tagad, de a képek magukért beszélnek. Anabell rögtön beadta a váló pert. Három kisgyerekük hova kerül ezek után...
Kikapcsoltam aTV-ét. Teljesen kimerülten ültem a hotel szobájában. Az elmúlt alkalmakkor már nagyobb szükség volt a rendőrökre. Az, hogy apám ekkora hülyeséget csinált végre elterelte rólam a rosszakarók figyelmét. Nagyapa szégyenkezve vette tudomásul, hogy az előzetes tárgyalások alapján vagy ő vagy dédapa fogja a testvéreim felügyeleti jogát megkapni. Anabell nem volt hajlandó pesztrálni a saját gyerekeit, apának meg valamiért nem engedték, hogy egyedül nevelje őket.
-Jobb lesz nekik így-mondta nagyapa halkan.
Felnéztem rá. A szoba erkélyén állt és kifelé nézett. Nem fordult felém, de ő is tisztában volt vele,hogy figyelem.
-Remélem apámmal mi jobb útra tudjuk őket nevelni. Szeretném ha ezentúl veled is többet találkoznának.
-Nem hiszem, hogy nagyon sok hasznuk válna abból ha velem is találkoznának.
Cecily halkan dorombolt az ölemben és nem is figyelt arra, hogy mi zajlik le körülötte.
-Én máshogy gondolom... Yuki holnap jön egy varró nő... Jobb ha elkezdjük a ruhád tervezését.
Felnéztem rá, de nem mondtam semmit. Tudtam, hogy idővel eljön ez a nap, de nem gondoltam volna, hogy ennyire sietős lett hirtelen nekik az, hogy férjhez menjek. Valamiért most már jobban elszomorított, a tény, hogy nincs beleszólásom az életembe. Azonban csak reménykedni tudtam, hogy a férfi akit mellém választottak nem olyan lesz mint apám. Nem fog félre lépni, és nem lesz egy arrogáns bunkó csak mert gazdag.
-Nagyapa nem most lesz az esküvő hanem legalább egy év múlva...
-Azt akarom, hogy tökéletes legyen az a nap még ha kényszerházasságról is van szó...
Nagyapa eljött az ablaktól, majd meg állt előttem. Lehajolt, hogy a tekintetünk egy vonalba legyen.
-Az első unokám vagy... Sokat szenvedtél, és még az esküvőd se teljesen tökéletes. Legalább a látszat legyen tökéletes.
Kisimított egy kósza tincset az arcomból, majd homlokon csókolt.
-Pihenj kicsi Hime. Nem sokat aludtál mostanában...
Megveregette a vállam, majd elindult kifelé a szobából.
-Holnap találkozunk-köszönt el az ajtóban, majd elment.
Szerettem őt, de néha nagyon nem tudta, hogy mihez kezdjen velem. Túlságosan hozzá szokott, hogy ő egy ügynökség igazgatója én meg csak egy tanítvány vagyok a sok közül. Na jó nem csak egy voltam, mert ha mást nem is akkor az utolsó tanítványcímet én kaptam meg.
Megvakartam cicám fejét, majd leraktam a kanapé karfájára. Kinyújtóztam, majd a hegedűmért mentem. Bár hulla fáradt voltam, de kellett valami ami eltereli a gondolataimat. A dallamok nem álltak a fülembe és így a kezem nem tudta azokat követni. Szétestem a fáradságtól és a gondolataimtól. A saját elmém lett a börtönöm. Volt is min gondolkodnom, de a zene nélkül nem ment egy könnyen.
Már éppen azon voltam, hogy elkezdek fel alá járkálni, mikor valaki kopogtatott a szoba ajtaján. A biztonságiak azonnal ott voltak, és míg az egyikőjük az ajtóban állóval beszélgetett, addig a másikjuk úgy állt, hogy ne lehessen beállni.
-Nyugi van fiúk... Nem mehetek be az unokahúgomhoz?-hallottam meg nagybátyám vidám hangját.
-Engedjék be kérem-mondtam csendesen, mire a két férfi ellépet az útból.
-Hallod hozzád bejutni nehezebb mint gondoltam. Még mindig sok a fotós itt. Majdnem lebuktattak-nevetett Tomoe, majd a karjába kapott.
Párszor körbe fordult velem, majd miután jól elszédültem le tett.
-Mintha kicsit ittas lennél!-kacagott és beborzolt a hajamba.
-Neked persze nincs közöd hozzá-morogtam.-Amúgy mit keresel itt?
-Csak unalom van a kurzuson, meg aztán nincs normális munka...
-Szóval ellógtál-mondtam a fejem rázva.
-Így is lehet mondani-vigyorgott.-Ezt neked hoztam-mondata és egy zacskót nyomott a kezembe.
Csupa egészségtelen dolog volt, benne, mint például csipsz energia ital és egy halom cukorka. Persze akadt jó néhány tábla csoki is ami mind mogyorós és ércsokis volt. A kedvenceim.
-Miért is kapom?
-Mert gondoskodó bátyád vagyok.
-Tomoe...
-Na jó mert nagyon borzalmas állapotban vagy. Kell valami ami kiszakít a leteargikus hangulatból-mondta.
-Ki mondta neked, hogy letargikus vagyok?
-Senki, de vannak akik aggódnak érted, hogy nagyon magányos vagy... A csokit főleg egy személy küldi neked...
-Ki?-kérdeztem, mer fogalmam sem volt ki tudhatná, hogy a mogyorós és étcsokis csokik a kedvenceim.
Talán nagy apa, de ő édesség ellenes már egy ideje.
-Na tippelj.
A szemem forgattam, de nem szóltam semmit. Ismertem már annyira Tomoet, hogy tudjam,úgy is elmondja nem olyan soká. Kivettem egy csokit a zacskóból, majd elindultam a kanapé felé.
-Tényleg nem érdekel?
-Úgy is elmondod...
-Na jó a herceged...
Értetlenül néztem rá, miközben a mogyorót ropogtattam.
-Cecil-mondta ki Tomoe, mire félre nyeltem a falatot.
Kisebb köhögés roham kapott el emiatt, de nem bántam. Volt mire fognom, hogy az arcom színe megváltozik.
-Hú de zavarba jöttél... Bejön neked?-kérdezte vigyorogva Tomoe.
Nem feleltem. Visszacsomagoltam a csokit, majd felhúztam a térdem és csak néztem a cicám. Hogy bejön e Cecil? A maga szeleburdi, de tisztelettudó módján? Azokkal a káprázatos zöld szemekkel? Igen nagyon is. Azonban csak kínoztam magam ha arra gondoltam, hogy mit is jelent ez igazán.
Tudtam, hogy el kell mondanom neki, de ez nem olyan téma volt amit telefonon keresztül akarok megejteni. Az a fiú még a barátságomra se szolgált rá. Csak csalódást fogok neki okozni.
Tomoe
Yuki egészen apróra húzta össze magát. Karjaival átölelte a lábát és csak nézte Cecylit. Nem szól és nem is nézett rám. Aggódtam érte. Nem ismertem még rég óta, csak annyit tudtam róla, amit nagyapa elmondott. Nehéz gyerekkora volt és nagyon sokat szenvedett már. Mikor karácsonykor találkoztunk nagyapa szigetén megörültem, hogy van még valaki a családból akit éppen annyira kitaszítanak, mint engem. Azonban hiába jöttünk ki jól Yuki egy zárt könyv maradt nekem, amit csak nagyon nehezen lehetett kinyitni és olvasni belőle. Amit sikerült megtudni azt is nehezen bírtam értelmezni.
-Yu... Mi a baj?
-Ha kedvelném se számítana... Nem kezdhetek vele kapcsolatot, mivel egy max kettő éven belül férjhez megyek-mondta halkan.
-Ez hülyeség kihez mennél feleségül?
Ahogy felnézett, nem egy tizennyolc és fél éves lányt láttam, hanem egy felnőtt gondolkodású érett nő tekintetével találtam szembe magam, aki simán képes lenne egy multinacionális céget elvezetni. Csak ekkor döbbentem rá, hogy ő már a cég vezetésére készül lélekben. Ismertem a céget és tudtam, ha a család úgy dönt Yukinak nincs esélye egyedül elvezetni a céget. Nem azért mert nincs tehetsége, csak pusztán nőként nem fogadná el a vezér kar, mint igazgatót. Hamarabb látnák idegen kézben a vezér szerepét mintsem, hogy ő legyen a főnök.
-Kényszerházasság-szaladt ki a számon, mire ő csak bólintott.-ezt nem tehetik meg veled...
-Ne felejts el, hogy nekem kell majd tovább vezetni a céget. Fair megegyezés ez a házasság...
-Hogy lenne az...
-A férfi akihez hozzáadnak névlegesen a főnök, de én vezetem az ügynökséget, ő meg maradhat a csapatával. Kölcsönösen jól járunk...
-De akkor is. Neked is kijárna, hogy szerelemből menj férjhez.
-Valamit elfelejtettél. Aki Saotome tanítványa annak tilos a szerelem. Jobb ha hozzá szoksz a gondolathoz.
-Mintha ez a tanítványait érdekelné. A többségük boldog a párjával még ha nem is verik nagydobra. Igaz van aki szenved, mert a barátnője szakított vele, de...
-Natalie szakított Rennel?-kérdezte döbbenten.
-Cecil nem mondta? A lány úgy ment vissza Londonba, hogy szakított Ren-sannal. A fiú totál ki van bukva és ez kezd lassan a csapat agyára menni. Ezért is jöttem el elsősorban-vallottam be.
-Az én hibám-mondta Yuki szomorúan.
-Hogy lenne a tied?
-Hagytam, hogy mindenki közel kerüljön hozzám, pedig nem akartam. Natalie jogosan hiheti azt, hogy elakarom foglalni a helyét a barátai szívében. Az, hogy Ren a húgának tekint csak olaj volt a tűzre. Nem kellett volna hagynom olyan jóban legyünk... Körülöttem csak rossz történik, főleg azzal aki a barátom akar lenni...
-Baka!-fakadtam ki, majd finoman hozzá vágtam egy párnát.-Elfelejted ezt a hülyeséget, hogy ne legyenek barátaid. Kezdjük azzal, hogy most kihívlak egy baráti társasra...
-Nincs társas nálam és te különben is a nagybátyám vagy...
-De a barátod is akarok lenni, mivel azt akarom, hogy megbízz bennem és ne egy csak egy családtag legyek...
Yuki rám emelte gyönyörű arany sárga szemeit. Hálát láttam bennük, de azon túl mérhetetlen fájdalmat. Magány és beletörődés lapult azok mögött is. Legbelül pedig nagy üresség lakozott. Ez volt Yuki valójában. Magány és üresség.
-Köszi, hogy gondolsz rám, de nem vagyok az a minta barát és valószínűleg nem is leszek az soha-mondta halkan.
-Na jó ezt nem hallottam meg...Na ideje feldobni a hangulatot-mondtam, majd a kezébe nyomtam a megkezdett tábla csokit.
Egy pillanatig habozott, majd tört belőle. Apa biztos tombolna ha látná, hogy ilyen későn csokizunk. Azonban ez és egy csatorna ami csak komédiákat játszik megtette a hatását. Lassan, de biztosan haladtam afelé, hogy Yuki jobb hangulatba kerüljön. Azonban két tábla csoki után már láttam, hogy nem bír több édességet megenni. Lassan elnyomta az álom, majd oldalra dőlt. Óvatosan felemeltem, majd beraktam az ágyba. Cecily rögtön mellé feküdt.
-Aludj jól húgi-mondtam, majd elköszöntem a biztonságiaktól.
Yuki
A reggel túl korán jött el. Nem is emlékeztem arra, mikor aludtam el. A biztonsági őrök már váltották egymást, és reggelit is kértek. Jó társaság voltak és nagyon megbízhatók. Vidáman nevettek és a jókedvük rám is átragadt.
Mire nagyapa megjött nemcsak átöltöztem, de az előző este kapott zacskó nasikat is elrejtettem. Nem igazán örült volna neki, ha látja mi van abban a nejlonban. A csokik és a csipsz még elment volna, na de az energia ital... Na jó azt nem tűrte volna el.
Pontban tíz órakor megjelent a varró nő és a nevelt lánya. Hogy honnan tudtam, hogy a nevelt lánya? Az a kevés egy év amit árvaházba töltöttem pont lég volt ahhoz, hogy megismerjek néhány ottani embert. Nejanda Asahara pont ezek közé tartozott. Alacsony növésű, de nagyon szép lány volt. Az igazi szüleit egy autó balesetben vesztette el. Nem nagyon beszélgettünk, de a fürdőnk közös volt így gyakran találkoztunk. Nem tudom melyikőnk lepődött meg jobban. Nejanda kék szemei elkerekedtek, ahogy gondolom az enyémek is.
-Yuki-chan?-kérdezte halkan.
-Nejanda-chan?
-Ti ismeritek egymást?
-Igen egy árvaházban éltünk-válaszoltam nagyapának.- Örülök, hogy végül rendes családba kerültél.
-Én is...
Többet nem tudtunk mondani a másiknak. Nem csak azért, mert nem ismertük normálisan a másik, hanem azért is, mert a szó a ruhára terelődött. Nagyapa valami nagyon giccseset gondolt én viszont egyszerűt szerettem volna. Nejanda nevelő anyukája hajlott az én kérésemre hiszen elvileg az én esküvőmről volt szó.
-Előre szólok a hajad én fogom megcsinálni-mondta a lány mikor nagyapa elkezdett litániát mondani, hogy miért akar olyan ruhát.
-Fodrász lettél?-kérdeztem halkan.
-Ez volt az álmom. Te meg elég nagy híresség vagy-mondta.
Bólintottam. A legjobbak közé soroltak, de nem szerettem erről beszélni. Meg volt ennek a hátránya. Kezdjük a magányt. Ezt nem ajánlom senkinek se. A másik meg, hogy nagyon makacsnak kell lenni, ha elakarunk valamit érni, de ne gázoljunk át másokon. Nos ebben a nagyapámra ütöttem.
-Nem azt mondtad, hogy azt akarod, hogy tökéletes legyen minden ami csak lehet?-kérdeztem mikor meguntam, hogy csak a maga igazát hajkurássza.
-Yuki... Ha nem tűnt volna fel a családunk hagyományokon lapszik. Mindig a legszebb ruha volt a cél az aráknál...
-De a legszebb nem a leggiccsesebbet jelenti... Szóval vagy hagyod,a hogy mi nők megtervezzük vagy nem megyek férjhez és lemondok a családi örökségről is-mondtam határozottan.
Nagyapa csak hápogott. Kihasználtam a szótlanságát és a nő felé fordult.
-Bocsánat néha elfelejti, hogy nem vagyok, olyan mint a családom többi tagja.
A nő (Mayra) csak mosolygott. Nem volt sem ideges, sem izgatott. Vázlat füzetet vett elő, majd rajzolni kezdett.
-Na most mit szólnának ahhoz ha lenne egy egyszerű ruha egy díszes virág mintával.
Sima, szinte már hétköznapi ruha vázlatot vetett a papírra.
-Mivel nagyon karcsú vagy így érdemes, hogy a ruha a csípődig rád simuljon. Ott lenne egy egyszerű szalag. Az alatt könnyen omlana alá a szoknya rész...
-A virág lehetne a jobb vállán... Mi lenne, ha hosszú ujjú lenne:-kérdezte Nejanda, majd kivette nevelőanyja kezéből a ceruzát.
Gyakorlott mozdulatokkal hosszú és könnyű vonalakat rajzolt a ruhának, majd egy rózsa szerű virágot rajzolt még rá. Őszintén nagyon tetszett pedig még csak egy vázlat volt.
-Na jó életemben először vesztettem, méghozzá nagyon gyorsan-mondta Nagyapa a vállam felett átnézve.-Örülök, hogy nem egy nyalizós varrónőt hívtunk.
-Nem akartam olyat aki mindenben egyetért velem. Jobban szeretem azt aki megmondja, hogy mi nem tetszik neki-mondtam.
-Jut eszembe. A nagyapja mondta, hogy a fellépő ruháit is mi tervezzük és csináljuk meg.
-Valahogy látnom kell, hogy tényleg olyan jó mint ahogy az én hercegnőm mondja.
A szemem forgattam. Mayra mérgesen nézet nagyapára, majd minden figyelmét megint felém fordította.Papi bármit mondott ezután hidegen hagyta. Meg is értettem, hogy miért. Én se örültem volna neki ha lebecsmérlik a munkámat amit még nem is ismernek. Elő kerestem a vázlattömböm,majd megmutattam nekik a ruha terveket amiket előző nap délután csináltam. Ezek valahogy jobban megnyugtattak mint a fehér ruha gondolata. Nejanda és anyukája teljesen fellelkesedtek. A lány persze rózsaszínből akarta megcsinálni őket, de erről nem is akartam hallani. A lány megszállottan rózsaszín mániás volt. Ezt bizonyította derékig érő pink haja. Tulajdon képen zöld szeme kivételével minden pink volt rajta. Csodálkoztam, hogy a körmeit nem festi, aztán felrémlett, hogy utálja a körömlakk szagát. Mondjuk engem ez nem zavart annyira ha festeni akartam a körmöm.
-Van valami amire szükségük van?-kérdezte nagyapa mikor már nagyon feleslegesnek érezte magát.
-A lány pontos méretei meg az, hogy mikorra legyen kész az első adag ruha?-kérdezte Mayra.
-Három hónap múlva lesz egy fotózásom. Addigra megtudja nekem csinálni,azt az öt-öt?-kérdeztem halkan.
-Akár két hónapon belül is... Elvihetem a rajzokat?-kérdezte Mayra.
Bólintottam, mire ő szépen elrakta a mappába a rajzokat.. Jócskán délután volt mire elmentek. Mielőtt elmentek volna Nejanda a kezembe nyomott egy papír cetlit, amin a száma volt és az email címe.
-Írj ha van időd-mondta, majd megölelt.
Na igen. Nejanda csendes, visszahúzódó, de ugyan akkor borzalmasan vágyik arra, hogy valakit megölelhessen. Ő legalább próbál normálisnak tűnni.
-Biztos őket akarod?-kérdezte nagyapa.
-Igen.
-Semmi neve nincs ennek a varró nőnek... A lánya sem híres fodrász, és...
-Nem érdekel, hogy nem híresek. Ők legalább őszinte véleményt mondanak arról,hogy milyen ami rajtam van, vagy milyen az elképzelésem. Nem fogok olyanok ruhájában járni aki a teljes családot ellátják. Úgy gondolom eléggé ki vagyok már vetve ahhoz, hogy ne kövessem őket a "legjobb ruhatervező és varró" divatba. Őszinte leszek. Nem akarok hozzájuk hasonlítani.
Nagyapa nem tudott mit felelni erre. Láttam rajta, hogy megérti miért mondom amit mondok, de nem találta a szavakat. Nem is volt ideje rá, hogy mondjon valamit. Telefonja éles csörgése jelezte, hogy valahol szükség van rá.
-Menj. Holnap találkozunk-mondtam.
-Szia hercegnő-köszönt el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése